szilánkos...

semmi sem olyan, mint tavaly volt... nem élvezem a reggeleket...nincs a könyvtárnál csücsülés azon a hideg kőpadon, nincs friss reggeli levegő, nincs az a csilingelő "műalkotás" sem...nincs semmi...fáj a szemem a fényben, nem vagyok napon és néha rosszul vagyok az emberektől....semmi sem olyan mint tavaly ilyenkor...sikítani tudnék...de az sem megy...a dalok sem mennek...töretlenül keresem azt az egyet és nincs akivel igazán megértethetném magam, nincs aki meghallgatna...senki és semmi...a szavaimba vágnak, kiforgatják őket, s feladom...újfent és újra...belefárad az ember...olyan jó volna egy ölelés és két nap, amikor nem kell döntést hoznom, nem kell mások felett rendelkezni, amikor nem találnak meg az emberek...amikor csak én lehetek és azok, akiket szeretek...belefáradok mindig és kiszállnék, de nem lehet...én teremtettem ezt a külön bejáratú poklot és én vagyok a kapuőre is... egyre kevésbé bírom, s egyre inkább tudom, hogyha el, akkor hosszú időre el...onnan nem is olyan könnyű hazamenni...hiányzik az én világom. az enyém, az életem, mert ez gyakorta olyan már, mintha valaki másé volna... intrika, hazugságok, unalom, gőg...ez nem én vagyok... nem ilyen voltam tavaly ilyenkor.