kérdőjelek...itt-ott.

vajon vannak angyalok? úgy igazán? úgy értem...olyan emberek, akiket a sors akkor sodor mellénk, amikor kell. amikor már egyedül nem megy. vannak napfényeim, olyan is van köztük, akit sokszor megvetettem...pedig csak nem értettem igazán...kis napfényhozóm.

az ő barátságuk, energiájuk feltölt. mosolyra fakaszt. őszintére. de ilyen magányos éjszakákon hiányzik az az egy...igazán...

nagytakarítás.

a mai napon jelképesen megkezdtem az életemben a nagytakarítást, kezdve azzal, hogy valósan is nagytakarítást és átalakításokat eszközöltem a szobám területén. és tudjátok mit? tényleg megkönnyebbültem. nem csak a fizikai munka, az, hogy szétmarta a kezem a súroló, hogy a nyakamba szakadt a függönykarnis és hogy díjbirkózósra edzettem a szekrény súrolása közben a karomat, hanem az egész...az alkotás izgalma. minden máshová...semmi sem maradt a helyén leszámítva a nem mozdítható pontokat, mint ablak, ajtó és egyebek... olyan az egész, mintha...nem is tudom ezt szavakba önteni. öntudatos lettem. kevésbé álmodozó. inkább eltökélt. elérem, amit akarok. végre önző vagyok és magammal foglalkozom. a telefonom lenémítva már napok óta. napi egyszer ülök be a gép elé és sokkal jobb. ezerszer jobb. van időm ötletelni. eltervezni, hogy mit kell megcsinálnom.
holnap indul a projekt következő pontja. fogyókúra. mert nem vagyok elégedett önmagammal, mert ennél milliószor jobb vagyok és tudatosan hátba támadom a lustaságom, leterítem és addig ugrálókötelezek rajta, amíg ki nem múlik. :) addig nem lehetek száz százalékig magabiztos, amíg magammal nem vagyok kibékülve. ez lelkileg is folyik. tanulni akarok. rendesen. sokat. nagyon sokat. és elhagyni, elfelejteni, kitörölni azt a várost. még jó, hogy a suli közel van a buszhoz, s hogy hétvégén nem találkozom senkivel...

pontosság. precizitás. tökéletesség. mindezt a társulatnál. ugyanezt önmagammal és a csapattagokkal szemben.

ja, a magánélet? azt mondják az okosok, hogy az majd jön magától...nos, most meglátjuk, hogy igaz-e... de addig nem szerethetek mást, míg önmagamat nem szeretem...

kérdőjelek egy szituáció során.

...átszaladt az utcán. már rég vártak rá a kávézóban, tudta, hogy az a sok- sok szempár nem is őt nézi, mégis lehajtott fejjel sietett. kora nyár volt. meleg, fülledt, akár a vágyai. egy pillanattal elébb még esett, szinte gőzölt az aszfalt...ő egy árkád alá húzódva olvasott tovább. ha a könyvébe mélyedt, el is felejtette, hogy körülötte mások is vannak. minden oldallal új világba nyitott be. de most rohant és zavarban volt. mindig így érzett, ha az utcán járt. tűnödött már rajta sokszor, hogy ez biztosan csak merő hiúság részéről...hiszen azt gondolni, hogy mindneki őt bámulja...ugyan. s a gondolatot folyton elhessegette. de azért nem szeretett egyedül menni sehova. ha valaki volt vele, nem érdekelte, hogy mit gondolnak mások. önállótlanság. mondogatta magában és meg is szidta magát olykor. ezért is vágtatott szinte mindenhova. utált egyedül emberek között lenni. közben töprengett. ez volt a másik szenvedélye. mentálisan is kizárni a külvilágot. önmagába temetkezni a tömeg közepén. sok ismerőse vette már zokon, hogy ügyet sem vetett rájuk az utcán összefutva...nem tehetett róla...nem e világban járt. most épp azon aggódott, hogy vajon, hogy nézhet ki kívülről és hogy biztosan valami bekábult drogos művészlotyónak gondolják... arra, hogy a férfiak, fiúk mit gondolnak róla, már ki sem mert térni. hosszú virágos szoknyáját lebegtette a szél, gondosan táskája pántján tartotta jobb kezét és suhant át a téren. a szembejövő férfiak szemébe nézett, majd elkapta tekintetét és fejét lehajtva kopogott tovább. ügyelt a lépéseire, hiszen rég viselt magassarkút, de úgy érezte indulás előtt, hogy muszáj ma ezt a barna csodát felvennie, amit eddig mindössze háromszor vett elő a szekrényből és mind a háromszor feltörte a lábát. túl vékony a bőre...fránya genetika. Minden új pillantás után elgondolkodott, értékelt, pontozott és csüggedten konstatálta, amit a barátnőivel való beszélgetések alatt már annyiszor mondott ki: "Nincs egy sem, aki kellene. Aki jó lenne." Másfél éve fejtegette önmagát, nem értette, mi a baj. Nem tudta, hogy vele vagy a világgal van gond. Az önbecsülése rég a padló alatt hevert, amit felmutathatott pár bájgúnár volt mindössze. -Untatnak a férfiak. -állapította meg végül.- Mindig mindegyik, amellyel összehoz a balszerencse, el akarja velem hitetni, hogy nekem ő a tökéletes. De engem nem érdekel, hogy focizott a középsuliban és, hogy mennyire szépnek látja a szemem. Meg, hogy elbűvöli, amit csinálok. Varázslény, tündér, öntudatos boszorka. Meg, hogy mennyire látni akarja, ahogy játszom...De nem is érti, hogy mit mondok. Nem is érdekli. A másik véglet? Borzalmas. A legszánalmasabb: a romantikus. Verset ír két beszélgetés után, s elegendő egyetlen találkozás, hogy már csengjenek fülében az esküvői harangok. istennő vagyok neki, meg bálvány, díva, elérhetetlen álom. S szánalmas féregnek mutatkozik be. Térden csúszik a kegyeimért. Mondjátok hát, miért tekintsem másnak mint ami? Egyszerű féregnek?