gyakran a világ dolgai, az érzelmeink rajtunk kívül esnek...egyszerűen beleszólásunk sincs, csak sodródunk...próbálunk irányítani, aztán elcsüggedünk és már csak ránt magával a történet...nem tudom, jó-e ez így...
boldog napok? akad...néhány...de valami nem az igazi...mintha erőltetett lenne az a mosoly, ami hirtelen zavarba ejt...a saját mosolyt is szégyellnivalónak érezni...nem találni a helyünket...nem találni azt, amit igazán keresünk...úgy érzem magam, mint Malacka a nagy eső idején...egy dézsában sodródom, egy fakanállal próbálok evezni, de csak visz a víz...egyre-egyre...csak várom Micimackót, hogy segítsen...
...visznek a napok engem is és semmi sem ugyanaz, de mássá sem formálódik át...megrekedtem két érzelem közt...nem találom a másik ajtót...legyen az szomorúság vagy öröm...
...a boldogság pillanatai leginkább a kétséggel társulnak...és a félelemmel, hogy mindez véget ér, mert valamit elrontok...újfent...vagy tévedek. csalódom. csak elrontom...folyton elrontom. túl őszinte vagyok ehhez a játszmához és kiszolgáltatott...rég nem az, aki versengett a leggátlástalanabb vadász címéért...rég nem az vagyok már...persze...a kaland..az kell...az új izgalma, a reményteli várakozás, a lopott pillantások, az őszinte beszélgetések...a kacér mozdulatok, kettesben elejtett árulkodó félmondatok...azonban már rég nem elég a hódítás...annál, akit igazán akarok, nem elég...de mint tudjuk, mindig az kell, akit nem érhetünk el...
...aki engem akar, azt én nem...tökéletes lenne. odaadó. az enyém. érett. csak épp teljesen üres. átnéznék a válla felett, ha megölel...mást keresne a tekintetem. mint mindig ez előtt is...elegem van a kegyetlenségemből, az önzőségemből...jobb el sem kezdeni...
