k r é t a f e l i r a t o k .

d e l e t e . Túl sokat használom, azt hiszem. Nem vagyok jó blogger. Nem írom le a világomat: nem lustaságból, inkább kifejezés hiány miatt. Rég gyötrődöm a " n e m t u d o k í r n i " gondoktól tellve. Pedig olyan könnyű lenne, elmesélni minden csitris apróságot, leblogolva az életemet percről percre, impressziótól impresszióig. De az valósan én lennék?! Na neee...önként tesszük ki magunkat a nagyközönség elé nap-nap után, akárhányszor belépünk a facebook profilunkba, lájkoljuk (de utálom ezt a kifejezést!) valaki bejegyzését, képet töltünk fel a múlt szombati IHB party-ról és verjük a mellünk, ha 10-20-50... tetszik érkezik ránk. Logoljuk, hogy merre járunk, kivel vagyunk és mindezt kipakoljuk az ablakba, hogy "lásd világ, de kurva jól élünk és érezzük magunkat"...ha igaz, ha nem.
De kell ez? Nem, de én is csinálom...az a nevezetesinformációs társadalom és Castells hálózata...nem szeretnénk kimaradni belőle, ugye? De nem ám.
A blogolással is valahogy így vagyok. Szívesen írok, ha van olyasmi, amit el akarok mondani, egészen pontosan, ha akad olyan, amit el tudok mondani úgy, ahogy akarom, hogy mások értsék. Ez a legnehezebb. S ritka az ilyen, illetve elillan hamar. Ez lenne az a "hírös-neves" ihlet? Meglehet.
Tegnap a soundcheck közben fülembe kígyóztak Kakesz brummogása és Bobó csörömpölése mellett kicsiny, titokzatos félmondatok. Talán a dohos-klasszikus pinceillat, a koncertfények, a társaság tette, vagy az, hogy rajtunk kívül még nem volt hallgatóság a Műhely romos boltívei alatt, újra úgy éreztem, hogy van mit elmondanom. Minden bizonnyal a Kipu-szövegek is tettek hozzá...Gyula -akárcsak Tamás (Török-Zselenszky Tamás) vagy Kiss Tibi- inspirálóan hat rám. Szeretem azt, ahogy átadja a körülötte zajló perceket, félszavakba bújtatva olyan érzéseket, amikhez mi, egyszerűek, vakok vagyunk.
Az élet-megéléssel vannak gondjaim, ebből adódik az írhatatlanságom is. Erre este jöttem rá. Sokadszor. Túlrettegem a dolgokat, kimérten viselkedem és gyáva vagyok jól érezni magam. Megszólal egy hang és rám szól, hogy "Te már 24 éves vagy! Ezt nem veheted fel! Így nem nézhetsz ki! Így nem viselkedhetsz! Mit képzelsz magadról?!" S zavarba jövök, bebújok Guszti mögé vagy otthon maradok és sajnálom azt, aki voltam, keresem azt, aki lehetnék. Őrült nagy káosz van bennem és nem tudok merre lépni, nem tudok kire nézni, a régi kapcsolatok felbomlani látszanak...mindenhol idegen vagyok. Gyáva...Nem élek.
Pedig...ecsettel rajzolnék, varrnék, alkotnék. Színeznék, írnék és nem akarok arra gondolni, hogy mások mit gondolnak rólam, hogy megfelelek-e, hogy tetszik-e a cipőm, a nadrágom, hogy elég trendi vagyok-e. Csak magamat akarom visszakapni. Én, én akarok lenni. Színes fényben ülő, mosollyal telt és sugárzó. Kreatív, nem sértett vagy ideges, aki csak menekül. Megnyugvást az életemben, nem egy sötét szobában akarok találni.

m á s h e l y e t t .

Rég lengenek bennem apró vágyak, melyeket folyton folyvást arrébb taszigálnak a napi szürkeségek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a színes és lágy formákat, amelyek kiviláglanak elménkből, s elénk ugranak, mint tarka bohócok, nos, őket hajítják sárba a mindennapok hajszolt-piszkos szögletességei. Hajszolt-piszkos dobozokba suvasztanak engem is, a lelkem is és zötyögnek velem ide-oda, lekötöznek a kötelezettségek itt-ott, s nem igazán látom elmenekülésem sárgaköves útját. Talán, ha én is összeütöm a cipellőim sarkát, talán, ha jó erősen behunyom a szemem, s arra gondolok, hogy mezítláb szaladok a reggeli fűben, óvatosan lépek a tópart forró beton keretén vagy csak látom azt a nyári partot a tükör simaságú tóval...Egyszóval hiányzik a természet és hiányolom önnön magamat is.

Mindig virágnyelven beszélni, mesés metaforákban, szinesztéziákat cibálva, képeket festve a Times New Roman ecsetemmel, várni, hogy lesz-e oly' bátor, aki a sorok mögé lát. Fárasztó bizony. Fárasztó, mert tudom, hogy hová kell eljutnom, látom a folyamatot, látom az ösvényt nyúl meg minden cifraság nélkül. Keskeny, nyári zöld, lombos. Mosollyal hintett, napfénnyel szőtt. Csak nem jutok el odáig, hogy ráléphessek! Egyre csak cibál a szél, a város és a kötelező...köteles...kötött...köztes...közönyös...ááá...az ÉLET. Persze belehalnék, ha nem lehetne, belehalnék, ha nem nyithatnám számat, nem mondhatnám, nem írhatnám néha nem is tudva még a végét a mondatnak, nem sejtve kimenetelét a tervnek. Ösztönlény a nő és megérzés-mágus. Hogy mi az igazi baj? Van egy listám, amibe belekezdeni sem tudtam még, pedig tervezem már jóideje. Rendrakás lakhelyeimen: a szobámban, a koliban, az albiban, a szívemben, a fejemben, a testemben, de legfőképp a lelkemben...bár ez utóbbi, csak az előbbiek után kerülhet sorra. Varrni akarok. Festeni. Bútort tologatni. Forró csoki felett nevetni. Napfényben sétálni. Oroszul kattogni órákon át. Angolul olvasni, álmodni, írni, regélni. Nem szeretek kényszeresen kreatív lenni. Kiégek lassan. Teremteni vágyom. Meglepő, nemde?

BudapEST

A szürke színeit elmosta az est, kitatarozta a napot, ünnepi fénybe függesztve a hidakat. A sárga villamos sárgább lett, már-már arany, új ruháját húzta a metsző szélben a város. Zajra, színre, egymásra várt a lelkek hada, ahogy suhantak az egyetlenek. Aztán csend lett ott benn. Nem volt gondolat, csak érzés, nem volt akarat, csak kérdés. Majd zajjá vált újra a béke, ahogy lábujjhegyen lopakodott az éji fagy néptelen terein.