k r é t a f e l i r a t o k .

d e l e t e . Túl sokat használom, azt hiszem. Nem vagyok jó blogger. Nem írom le a világomat: nem lustaságból, inkább kifejezés hiány miatt. Rég gyötrődöm a " n e m t u d o k í r n i " gondoktól tellve. Pedig olyan könnyű lenne, elmesélni minden csitris apróságot, leblogolva az életemet percről percre, impressziótól impresszióig. De az valósan én lennék?! Na neee...önként tesszük ki magunkat a nagyközönség elé nap-nap után, akárhányszor belépünk a facebook profilunkba, lájkoljuk (de utálom ezt a kifejezést!) valaki bejegyzését, képet töltünk fel a múlt szombati IHB party-ról és verjük a mellünk, ha 10-20-50... tetszik érkezik ránk. Logoljuk, hogy merre járunk, kivel vagyunk és mindezt kipakoljuk az ablakba, hogy "lásd világ, de kurva jól élünk és érezzük magunkat"...ha igaz, ha nem.
De kell ez? Nem, de én is csinálom...az a nevezetesinformációs társadalom és Castells hálózata...nem szeretnénk kimaradni belőle, ugye? De nem ám.
A blogolással is valahogy így vagyok. Szívesen írok, ha van olyasmi, amit el akarok mondani, egészen pontosan, ha akad olyan, amit el tudok mondani úgy, ahogy akarom, hogy mások értsék. Ez a legnehezebb. S ritka az ilyen, illetve elillan hamar. Ez lenne az a "hírös-neves" ihlet? Meglehet.
Tegnap a soundcheck közben fülembe kígyóztak Kakesz brummogása és Bobó csörömpölése mellett kicsiny, titokzatos félmondatok. Talán a dohos-klasszikus pinceillat, a koncertfények, a társaság tette, vagy az, hogy rajtunk kívül még nem volt hallgatóság a Műhely romos boltívei alatt, újra úgy éreztem, hogy van mit elmondanom. Minden bizonnyal a Kipu-szövegek is tettek hozzá...Gyula -akárcsak Tamás (Török-Zselenszky Tamás) vagy Kiss Tibi- inspirálóan hat rám. Szeretem azt, ahogy átadja a körülötte zajló perceket, félszavakba bújtatva olyan érzéseket, amikhez mi, egyszerűek, vakok vagyunk.
Az élet-megéléssel vannak gondjaim, ebből adódik az írhatatlanságom is. Erre este jöttem rá. Sokadszor. Túlrettegem a dolgokat, kimérten viselkedem és gyáva vagyok jól érezni magam. Megszólal egy hang és rám szól, hogy "Te már 24 éves vagy! Ezt nem veheted fel! Így nem nézhetsz ki! Így nem viselkedhetsz! Mit képzelsz magadról?!" S zavarba jövök, bebújok Guszti mögé vagy otthon maradok és sajnálom azt, aki voltam, keresem azt, aki lehetnék. Őrült nagy káosz van bennem és nem tudok merre lépni, nem tudok kire nézni, a régi kapcsolatok felbomlani látszanak...mindenhol idegen vagyok. Gyáva...Nem élek.
Pedig...ecsettel rajzolnék, varrnék, alkotnék. Színeznék, írnék és nem akarok arra gondolni, hogy mások mit gondolnak rólam, hogy megfelelek-e, hogy tetszik-e a cipőm, a nadrágom, hogy elég trendi vagyok-e. Csak magamat akarom visszakapni. Én, én akarok lenni. Színes fényben ülő, mosollyal telt és sugárzó. Kreatív, nem sértett vagy ideges, aki csak menekül. Megnyugvást az életemben, nem egy sötét szobában akarok találni.