beletört.

...a kés a vajba és tányér szilánkok mindenütt és elvesztett tegnapokat kutatok a papírkosárból...szánalmas koldussá lettem, s egy- egy pillantás nekem az élet...bár tudnám kitől várom... senki sem elég, senki sem, soha...örök meg nem elégedés... az vagyok... bár már néha azt sem tudom ki vagyok és főleg hol és minden egyes szürke reggelen megkérdezem, hogy mit is keresek itt? hogy kerültem ide? miért nem vágott képen valaki akkor...??? messze van a föld...messze van minden...mintha egy nagy szürke masszában lebegnék napról napra... néha levegőt sem kapva, undorodva, félrehúzódva...nézve az embereket, ahogy hátba döfnek és kikerülnek, mint valami ragályos betegségtől szenvedőt... nem élek... 2008. szeptember 8. óta nem...

...kell valaki aki színeket hoz nekem. az én festékes bödönöm véges...

szilánkos...

semmi sem olyan, mint tavaly volt... nem élvezem a reggeleket...nincs a könyvtárnál csücsülés azon a hideg kőpadon, nincs friss reggeli levegő, nincs az a csilingelő "műalkotás" sem...nincs semmi...fáj a szemem a fényben, nem vagyok napon és néha rosszul vagyok az emberektől....semmi sem olyan mint tavaly ilyenkor...sikítani tudnék...de az sem megy...a dalok sem mennek...töretlenül keresem azt az egyet és nincs akivel igazán megértethetném magam, nincs aki meghallgatna...senki és semmi...a szavaimba vágnak, kiforgatják őket, s feladom...újfent és újra...belefárad az ember...olyan jó volna egy ölelés és két nap, amikor nem kell döntést hoznom, nem kell mások felett rendelkezni, amikor nem találnak meg az emberek...amikor csak én lehetek és azok, akiket szeretek...belefáradok mindig és kiszállnék, de nem lehet...én teremtettem ezt a külön bejáratú poklot és én vagyok a kapuőre is... egyre kevésbé bírom, s egyre inkább tudom, hogyha el, akkor hosszú időre el...onnan nem is olyan könnyű hazamenni...hiányzik az én világom. az enyém, az életem, mert ez gyakorta olyan már, mintha valaki másé volna... intrika, hazugságok, unalom, gőg...ez nem én vagyok... nem ilyen voltam tavaly ilyenkor.

térben, időben...

össze lehet egyeztetni két teljesen eltérő ember, tökéletes mértékben különböző kisvilágát? van értelme? vajon mit szül és meddig tartható az egyéniség, az egyéni szabadság? öngyilkosság attól tartok, meghasonulás, majd közöny, lázadás és a drámának vége...a függöny leereszkedik, csak épp senki sem jön tapsért hajlongani, még csak egymás szemébe sem néznek a színészek...a karakterek önálló életre kelnek a színházból kifelé menet, s folytatódik a darab, az a nagy szerelmi jelenet, amit meg kéne írnom, hogy a következő esti előadás nehogy elmaradjon...de ha lapra írom, életre kel...ha a szívembe, akkor pedig igazzá válik...

hiszen...

válaszul a válaszra, hogy legyen kérdés és megoldás a talányokra...
a tavaszi hormonáradat pusztán biológia..."love is just biology"
s nem, nem orroltam meg rád, csak bántott a felszínes értékítélet...
"Azt mondod ne általánosítsak Én azt mondom hogy kell mert eltűnik az ember mint érték és egyforma ergo egységes gépek lépnek a helyükbe..." valóban ez történne? tényleg így látod? a mai társadalomban pont az a lényeg, hogy a nagy maszlagban szembejön veled az a néhány, akiket meglátsz több száz vagy több ezer ember közt is elsőre. s nem azért mert furcsák, nem azért mert kirívóak, hanem mert van életük és látszik...az átlag Eresz alatti lakos, h egy kedves barátomat idézzem, nos...olyan, mint a Gazdálkodj okosan!-ból a figurák...van piros, kék, zöld, sárga...de teljesen egyformák...csak azt kell észrevenni a hogy a betondobozok közé mindig bekeveredik pár más játékfigura is...
bármennyire is fáj, ne az aszfaltot nézve járj az utcán...és látni fogod, hogy igazam van:)
ami pedig a boldogságot illeti..."az édes tudatlanság" létjogosultságán már sokat töprengtem, s akadt olyan az életemben, akivel erről súlyos éjszakába nyúló vitákat folytattunk, de egyikőnknek sem lett igaza...jobban mondva pont az volt a gond, hogy mindkettőnknek igaza volt. mi jobb? nem tudni, ezért nem töprengeni, ergo nem bosszankodni rajta? vagy felvilágosultan, nyitott szemmel a francia szimbolizmus korabeli nagyváros liberális polgáraként hozzászólni és megoldást keresni a problémákra? sajnos, kultúrsznob vagyok, az utóbbit választottam, s gyakorta kapom magam azon, hogy lenézem az édes tudatlanság híveit...ugyanis a tudatlanság boldogít, de kiszolgáltatottá is tesz.

irkafirka-ákombákom

mezítLÁB- avagy Zsonglőr-e vagy?

„Függőséget okoz? Igen. Káros? Nem. Ha csak a kultúrát, a kreativitást, a csapatszellemet, az önkifejezést és az esztétikát nem tekintjük annak. Fogalmad sincs, miről beszélek, ugye? Jól látom. Ne nézz olyan furán… Igen, azt meggyújtom. Azt is. Igen, ő ott szintén zsonglőr. Ők is ott mind. Hogy mit csinálunk? Megmutatom. „
Igazából a tókörnyéki zsonglőrök valós számáról nem tudok adatokat, de azt hiszem nem is fontos darabra pontosan. S azt sem tudnám megmondani, honnan jött, mikor kezdődött ez az egész, ugyanis a jelenlegi helyzet egyéni döntések és pillanatok millióiból tevődik össze.

„Legyen Absynthe! Az zöld is, ég is…” Ezzel a mondattal dőlt el hét plusz még néhány tóparti zsonglőr sorsa. (Egyelőre.) 2008 végén, több havi semmittevés után csaptunk Decsi Bélával és Kiss Zórával az asztalra- legalábbis gondolatban- hogy bizony valamit csinálni kell. Zórával előző társulatunk a Luz Solar már augusztus vége óta nem működött, de az elért munkát nem akartuk az enyészetnek adni. Egyen mást. Tesényi Dóra Wynnel és Czapári Czapi Dorottyával rengeteg tervünk- ötletünk volt még a tarsolyban, arról az élménykupacról nem is beszélve, amit az alatt az egy nyár alatt gyűjtöttünk be. Játszottunk a Jam Bory Vár-on még az Akasha színeiben, aztán jött a Tűzpolip Ambient Est, Leghosszabbnap Fesztivál, Strand- Art- Beat Gárdonyban a Petrocellinél és a „nagy” műsorunk, az Árnyak Fáknak bemutatója a PASO SKAtortáborában. Modern utcaszínházat akartunk, nem egyszerű tüzes „hadonászást”. S mint mondtam, függőséget okoz. Inspirál. Nem hagy nyugodni. Így született meg ez év januárjában- hosszas névválasztási procedúra után- az Absynthe. Büszkén mondhatjuk, az előző tavi- zsonglőr- lánycsapatok tendenciáját megtörve hét állandó tagunkból 4 fiú és három lány, ezen kívül vannak beugró vendégművészeink is, mint Wyn, aki szédületes hulahoopkarikás játékával színesíti következő műsorunkat vagy Nyirati Zsolt, akiről még mindig nem dőlt el, hogy fellépő-e vagy fotós. A társulat egy nagy baráti társaság, s mégis mindenki egy- egy különálló kisvilág. Zsilák Gergő, azaz Zsili lassacskán az összes bot- típusú játékkal pofátlanul ügyesen bánik, és feltehetőleg igen népes női rajongótábort gyújt és gyűjt majd össze a nyár folyamán. Németh Danival és Márton Péter Pöttyel együtt igen veszedelmes hármast alkotnak, ha van elérhető közelségben 9 zsonglőrlabda, ellenben Dani a virágbottal is remekül játszik, míg Pötty nem csak a kardok, az akrobatikus elemek mindentudója, hanem koreográfusi vénáját is megvillantja a műsorok összeállításában. Bajban lennénk, ha ő nem volna. Béla és Zóra a két tűzfújó jómadarunk, akik nem csak hosszúbottal ügyeskednek, hanem fejenként még 2-3 játék lazán felróható nekik. S van egy kis szőkésbarna tündérkénk, aki 4 hónap alatt bámulatos fejlődést produkált. Gréti handtorch és poi játékával teszi tökéletesebbé a műsorainkat. Ja, én is itt vagyok, Timsa. Bemutatkozom, meghajlom, fogom a „kis” legyezőimet és tüzesujjaimat, valamint azt a másodpercről másodpercre sokasodó ötlethalmazt itt a fejemben és igyekszem összetartani ezt a színes kavalkádot. Ugyanis tervek, ötletek mindig vannak. Sok. Nagyon sok. Jelenleg két különböző műsorba igyekszünk beleszuszakolni az eddigieket, azonban rá kellett döbbennünk, hogy nem csak a harag szül haragot, hanem az ötletek is még újabb ötleteket, így egy gondolatból lesz húsz és egy előadástervből lesz rögtön másik öt. Szeretnénk minél szélesebb körben újabbnál újabb eszközöket felhasználva megmutatni, hogy mit is tudunk. Igyekszünk tanulni más csapatok hibáiból, az előzőleg elkövetett saját bakikból, s persze csenünk egy- egy figurát, jelmezötletet a nagyoktól is. Nagy hangsúlyt fektetünk a megjelenésre, a mindig megújuló jelmezekre, a különböző karakterek érzékletes bemutatására és a csapattagok egyéniségének hangsúlyozására is. Gyerekcipőben jár még ez a társulat, mégis legnagyobb csatáját már megvívta. Februárban a Méhkasaula Kulturális Egyesület által szervezett farsangi felvonuláson és mulatságon játszottunk először együtt, egy társulatként. A bökkenő csak a viharos erejű szél, a -10°C és a lejegesedett macskakő volt. Azonban elvállaltuk, megcsináltuk, s jutalmunk a május 23-án tartandó Jam Bory Vár- on való játék lett, amire valódi meglepetést és hihetetlen látványvilágot ígérünk az odalátogatóknak. Másik nagy műsorunkról annyit mernék csak mondani, hogy szokatlan és sok kellék kell hozzá meg némi vonzalom a vámpírtörténetek iránt. Szeretnénk országszerte ismertté válni, olyat mutatni, adni és sugallni az embereknek, amit előttünk még egy zsonglőrcsoport sem. Újak akarunk lenni.

Így végül, nem állhatom meg, hogy ne mondjak köszönetet és szóljak néhány szót két olyan csapatról, akik nélkül nem lett volna sem Luz Solar és nem lenne most Absynthe sem. Az egyik jelenleg a Molnár Hajnalka nevéhez fűződő kortárs- tűztánc formáció a Pírcompania, hiszen Hajni révén kezdtünk játszani, az Akasha volt az első csapatunk és számtalan munkaóra, gyakorlás, trükk fűződik ahhoz az időszakhoz, amiket azóta is használunk, kamatoztatunk. A Pírcompania szintén különlegességnek számít a normális zsonglőr csoportok között, mivel a kortárstáncot vegyítik tüzes eszközök használatával. A másik társulat a SAPKA, azaz a már jól ismert Székesfehérvári Amatőr Piromániások Különleges Alakulata, akikkel nem csak tanultunk és tanulunk egymástól, de az augusztusi fehérvári zsonglőrtalálkozókon közösen szoktunk alkotni valami nagyszerűt önmagunk és a közönség örömére. Én például rajtuk keresztül ismerkedtem meg ezzel az egész kisvilággal egy iskolai előadásuk alkalmával. Felmerülhet a kérdés, hogy van-e rivalizálás. Persze: mindenki a legjobb akar lenni, minden társulat magáénak akarja tudni a legtöbb fellépést, s akadnak ütközőpontok, de a végén mégis ugyanaz marad: A közös szenvedély, a nyáron mezítláb a fűben játszás, a folyamatos fejlődés, az emberek közelsége, az elismerés. Ez többet ér az anyagi javaknál.

mert nem olyan, mint te.

nincsenek kérdőjelek, hát válaszok is minek. csak kerékbetör a reggel és a függönyfény cibálja le rólam a takarót. meg az álmokat. jó kedvem már rég a szennyesek közt hever. ki tudja merre járt az éjszaka. hiúságom nem csorbult egy pillanatra sem és öntelt fölényem akasztja rám a királyi láthatatlan selyemruhát. győztem érzés. de valóban verseny ez? harc? talán. szívzörejekben sosem voltam biztos. ezért nem leszek orvos...sem búvár...könyvekbe, dallamokba fulladozva élem az életem, mások lelkigyötrelmei számomra felesleges maszlag. tegnapi hírek az állandóság hirdetőfalán...

a b s y n t h e

Gyere, fogd meg a kezem. Elvezetlek egy más dimenzióba. Egy másik korba. Ahol szabad voltál. Te is, a lelked is. Szívünk egy ritmust dobolt és felpezsgett a véred, ha hallottad az éjszakát. Ismerted a fényeket, tenyeredben tartottad a világmindenséget egyetlen lángban. Te voltál és te vagy a tűz. Hidd csak el... Megmutatom. Megmutatjuk.

nekem a lámpást, kérlek...

úgy leírnálak...de nem tudom, hogyan kell. hogy lehetne kéz és láb, akombákomból ember. érző szemű, hatalomhangú, bántani- szeretni képes...mondd, hogy lehet leírni téged, mitől leszek képes? mitől leszünk jók és rosszak? mi tesz minket mássá? nem hinném, hogy külső, a színes, hiú, tetszeni vágyás. miért gondoljuk ezt vagy azt és ő miért nem gondol arra? miért hisszük, hogy jobb a jobb és miért húzunk balra? miért van csak fekete, de mióta sáros a fehér? s miért engedjük el azt a kezet, ami minket végre elér? szavak milliárdjait nem mondjuk ki soha és verjünk fejünket a falba, szidjuk a mást, hogy ostoba...miért? miért vagy más és miért nem tudom mindezt? miért nem hisszük, hogy lehet és miért nézzük, mint egy filmet, hogy lepereg ...a meló-dráma...éji lámpás minden szavunk...szívbe gázolunk térdig napról napra és csak fáj...és összefirkáljuk a lelkünk falát, hogy már ablak sem látszik csak nagy vörös betűk...mik potyognak szerteszét...

tündérek ideje.

...ott-ott a bokor aljánál...látod? ott a fűben. milyen kicsi...és színes...mint egy nagyobbacska pillangó. hogy fél...szegény. nagy, gomb szemekkel, kicsi hártyás-fényű szárnyacskáit rebegteti. bár minden ilyen egyszerűen könnyed és nemesen szép volna...
...de az ember mindig hálóval jön. mindig magának akarja és rombol, egyre csak rombol...széttöri az álmokat, nem hisz a gyerekeknek...pedig a kicsik még értik a meselényeket, látják őket...ők még tisztán, ártatalanul tudnak hinni...mi meg...képtelenek vagyunk rá. amiből nem lehet pénzt csinálni, az már nem is érdekel...az már le sem köt...elmegyünk minden mellett ami csak azért van, hogy szép legyen és örömünk leljük benne mindenféle haszon és önnön kapzsiság nélkül.
vajon meddig lehet ezt így folytatni?

mily' szép is...

nem miattad, miattam. minden. az egész. én döntök mindenben és te azt hiszed, hogy te irányítasz. kis naív. pedig az én kedvemre formálom az egészet és kábé le se szarom, hogy mit gondolsz, mit akarsz vagy mi a kicsi szíved leghőbb vágya. nem érdekel. kurvára nem. belefáradtam, hogy mindig én legyek az, aki mással foglalkozik. nem a te két szép szemedért csinálom, nem azért, hogy jól mutass, hogy anyukád büszke legyen rád, hogy jó jegyet szerezz satöbbi. az egész azért van, hogy újra legyőzzelek és tudjam, hogy egy szánalmas kis életképtelen féreg vagy nélkülem. nem a büszkeségedrte hajtok. a saját büszkeségem jobban érdekel. nem teszel és soha nem is tettél értem semmit. mondd hát, én miért tegyek neked akár csak egy aprócska szívességet is? nos? válasz? nincs. persze. mert tudod, hogy igazam van. önzőség az egész? önző vagyok? tudod mit? igen, az vagyok. és jól esik és mint említettem kurvára nem érdekel, hogy mi lesz veled. én nyerjek, én legyek sikeres, én legyek boldog. elhappolom előled a pasidat is ha kell, ellened fordítom a barátnődet és még mindig mérföldekre vagyok a te számító és embereket kihasználó személyiségedtől...ennyi. nem miattad. miattam. mert legyőzlek. mert ez az egész egy szaros verseny. nem barátság, hanem egymás túllicitálása aztán hátbadöfése...nem hiszed? megmutassam?

rímtelen...

én leszek a mosoly, a mosolyod, ha kell. és magammal viszlek oda, hova gondolatod nem visz el. és kezedbe adom a lángot, a végtelent, a szépet. cserébe semmit, de semmit sohasem kérek. te leszel a törtfény kora reggel a tájon, éjféli békanóta, csendszagú álom. nyár leszek és fickás hirdetőtábla, rajta egy cetli: "legyen valaki párja!" szavakba csavart cseppnyi félelem, remegő- néma szózat, mit te nem vettél észre, s én nem bolygatom a múltat. nem mondom, hogy kellesz, mert nem hiszem, hogy lehet, de éjbe tört lámpafényben keresem a kezed...a hangod, az ajkad, s mi egyéb, mi hozzád tartozik, a lelked, érzed, a tiéd... hisz' mi csak összegyűrjük a szót és rózsát hajtunk belőle, de átnyújtani nem tudjuk, nincs kinek tervezni előre. élni sincs kinek, csak magamnak tehetem a szépet, átgépelek egy karaktert, áthúzok egy képet. rommá töröm magam, hát legyek valaki más. hátha az majd kell, hátha az még lehet kihívás.

héja nász az avaron.

elvesztetted a fonalat, de rábukkantál egy másikra, ami bizony a napba visz...egyenesen...hosszú lépcsőfokok alatt tűz be a nap, hát ne kuporogj már...jégszínű utazás és vakít a holnap, hogy nem is látod az előrejelzést. pedig a tévében rég bemondták már, hogy szív-roham várható valaki más felől, akiről nem is hitted, hogy tudja a neved. rádöbbensz, hogy a lelked is tudja és odasúgja a semmi újra meg újra, majd kacéran kacsint, s hirtelen hagyja magát válladról lesodorni, a függyöny mögűli fény által. aztán dobog a dobozban az a ketyegő- fájó, másra, más emberre, más hazára váró, s szinte sikolt, ha íriszedre vetül az a másik pár...kitör a forradalom ott benn és a szabadságért halt érzések vére festi pirosra azt a foltot az arcodon...nyer a higgadtság végül, csüggedten omolsz porrá az ágyadon, s vesztes császárt játszol egy végtelen ütközetben...háború ez az egész...a színjáték és az ész háborúja...kimondasz midnent, de mintha nem volna komoly...kifejezéstelen arccal vallasz szerelmet minden hangoddal...ő is? nem tudod...sosem tudhatod, nem érted és széttép ez az egész hadjárat, stratégiai harcok, kedvességek, szavakkal gyilkosságok, csinos ruhás kémakciók, kacérmosolyos orvtámadások....sorra mind...ez van. klisé.

miértek és hogyanok.

...bársonybarnán kúsznak a szántóföldek, s fényességüket tördelik a felhőfoltok itt-ott...fülembe lüktet az élet és elálomosít ez az idill. vörösségem összecsomózva borul a hátamra, s próbálok elvonatkoztatni a tömegtől. nem szeretem az embereket. tömegesen nem. egyenként pedig csak párat. eszembe zakatol a tegnapi este, az a cseppnyi boldogság, aztán zűrzavar és közöny. évi kérdezte, mi legyen. mittomén. majd keres. nem érdekel. tényleg. más érdekelne, de az meg...túlontúl káoszok vagyunk és nem tudnánk csenddé rombolni a napi őrületet...csak a szavakat morzsolnánk és kiüresednének a tegnapok, amikben jártunk és a lámpafénybe bújtatott színreményeket fekete firkákkal rondítaná el a megnemértés...persze lehet, hogy robbanna és kegyetlenül kellene, ha lehetne...de nem lehet. és ezt végiggondolva nem is értem, miért töprengek ezen...édes elégedetlenség, te hajtasz engem újonnan előre, te formálod csípős szavaimat nyelvem hegyén, s te hajtogatsz rám színeket nap- nap után...

...életre keltett a tavasz, levegőhöz jutottam végre és mosolyokra, mozgó lényekre, új lényekre, szép reményekre, kacér gondolatokra hajtanak a délutánok...megborzolta szívemet valami kalandos apróság, s kapkodom a fejem pár szép tekintet, kihívóan libbenő tincs után...mi van velem?? te jó ég...elnevetem magam és nem bánom az egyedült, de várnám már az együttet...nem akarok nyugalmat...inspirációt akarok, szárnyalást, őrületet, őrültet...hogy válljak bolonddá, hogy mosolyogjak mindig, hogy zavarjon össze...és értsen. ne imádjon, csak értsen...ne rajongjon, csak értsen...ne büszkélkedjen velem...értsen.