...bársonybarnán kúsznak a szántóföldek, s fényességüket tördelik a felhőfoltok itt-ott...fülembe lüktet az élet és elálomosít ez az idill. vörösségem összecsomózva borul a hátamra, s próbálok elvonatkoztatni a tömegtől. nem szeretem az embereket. tömegesen nem. egyenként pedig csak párat. eszembe zakatol a tegnapi este, az a cseppnyi boldogság, aztán zűrzavar és közöny. évi kérdezte, mi legyen. mittomén. majd keres. nem érdekel. tényleg. más érdekelne, de az meg...túlontúl káoszok vagyunk és nem tudnánk csenddé rombolni a napi őrületet...csak a szavakat morzsolnánk és kiüresednének a tegnapok, amikben jártunk és a lámpafénybe bújtatott színreményeket fekete firkákkal rondítaná el a megnemértés...persze lehet, hogy robbanna és kegyetlenül kellene, ha lehetne...de nem lehet. és ezt végiggondolva nem is értem, miért töprengek ezen...édes elégedetlenség, te hajtasz engem újonnan előre, te formálod csípős szavaimat nyelvem hegyén, s te hajtogatsz rám színeket nap- nap után...
...életre keltett a tavasz, levegőhöz jutottam végre és mosolyokra, mozgó lényekre, új lényekre, szép reményekre, kacér gondolatokra hajtanak a délutánok...megborzolta szívemet valami kalandos apróság, s kapkodom a fejem pár szép tekintet, kihívóan libbenő tincs után...mi van velem?? te jó ég...elnevetem magam és nem bánom az egyedült, de várnám már az együttet...nem akarok nyugalmat...inspirációt akarok, szárnyalást, őrületet, őrültet...hogy válljak bolonddá, hogy mosolyogjak mindig, hogy zavarjon össze...és értsen. ne imádjon, csak értsen...ne rajongjon, csak értsen...ne büszkélkedjen velem...értsen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése