újra...

...tavaly múlt alakok, villanások, cseppnyi szerelmek ássák elő magukat a szívem hamujából...újra felsejlett ígéretek, remények tépik varjú módjára lelkemet...összetörnék a meg nem kapható vágyottak súlya alatt...

zsoltutca

tópart hullámok löködnek most idebenn...s túl hosszúak a pillanatok, hogy röviden írhassam le a walzert járó gondolatokat...réten..térben..bennem...mezítláb láblógatások érzete költözött a napba tegnapok nyomán és értetlen közönyösség szállt tova az ablakokon át, ahogy a kiüresítő és újra- újra feltöltő melódiák rajzoltak ábrákat a könyvlapos falára a megnemismételhetőnek...és csendbe szorult a jóság és bölcsesség kicsiny virága...
...belebújtam az érzetekbe ma...színes volt és üres, ahogy lépdeltem a nem- megynyugvás rovátkáiban...ős jeleket rajzoltak homlokom ráncai a csípős május rakoncátlan reggelében... nem ahgyott el a tegnapi szentség, áldás...kicsiny létem hófehér lapjaiba burkoóztam, mint fázó madarak a nyár jege felett... érthetetlen semmiség az üresség érzete, melyből menekülni kényszerülök nap nap után... egyetlen perc megnyugvásomért áldom kezét szívét színét az óriásnak...

teremtenél?

vannak pontok az életemben, amikről sosem tudom eldönteni, hogy azért nehezek, mert tanulnom kell belőlük vagy csupán azért nehezek, mert az emberek önzőek és nem látnak túl kicsinyes önös érdekeiken?... talány...
...gyenge vagyok...az érzékeim rabja...a hitvallásomé...az elveimé...s belevesznék az elmúló percek milliárdjaiba csak egyért...egyetlen egyért...de...a szívzörejekhez nem értek, s a tegnapi szívroham is lomhán indul örök álomra az elmém egy árnyas sarkába...amit nem kaphatunk meg, az a legédesebb...csendszerű éjek, méternyi szavak...csak kilóra vesszük az életet és kész és nem érdekel minket a holnap súlya sem a tegnapi grammok...a neonszínek közé lépő nywersigazságokból masnit kötünk a szívre, mert élni csak így lehet, sehogy máshogy...a kék éjben villanó holdfényekké avanzsálnak a percek és az ütemek törik szilánkosra a vágyakat...szép...érzéki...félelmetes...

a határtalannal határos

- Nincsenek...- nevet.
- Mi magunk húzzuk őket.- suttogom.
- Nekem nincsenek.
...és szétfolynak a fénypontok a padló szennye közt...felvillanó napvilágokba hunyorgunk cinkosan, zavartan olykor... biztos pontok távolodnak és az őszinteség halvány reménye csillan még utoljára a tegnap porán... tükörként állunk egymásnak...mi, emberek...kép- mutatás...MI mutatjuk igazán a milyenségünket...a hogyanságunkat és azokat a megbocsáthatatlan félmondatokat, amik világokat rombolnak egésszé, tiszta képpé, vízzé..egy türkiz tóban... alantas színjáték ez, önkínzás és gyarlóságok hada...

csenddé váljon

...szürke fényekből szőtt nappalt a tegnap, s lassan löködi a ritmust a hangszórókból az a pár gondolatnyi oltalom... béke sziget, mely most nem tudom, hogy pokollá ég-e majd el és nyakamban a teendők szívják az életem....nem egyéb csak összepasszírozott üdítősdoboz....üres...a maradékok benn ragadtak...furcsa ocsúdás volt a hét és álmomba visszatérni akarva akaratlan kéne...sorokat szavalok magamban, érdektelenül tép szét a monoton gépezet és elveszteni igyekszem az időt, a köteleket, a mát...mindent... a meséknek vége már, s a nyár keserűsége fúj hideg szeleket... bennem még a télikabát vacog és sálat kötök az értelem nyakába, mielőtt végleg elhull a nagy télben...térben...nem vagyok boldog...keresek...nem találok...helyet, embert, társat, lelket, fényt, színt, értelmet, hangot...keresek....nem találok...

lepkévé, néha...

egy barátságnak vége...bár lehet sosem volt az...de vannak olyan dolgok, amik felett nem tudok szemet hunyni és valahogy mérhetetlenül nem férnek össze a saját értékítéletemmel. arról nem is beszélve, hogy aki hülyének mer nézni, nagyon rosszul jár... rohadj meg kérlek, hogy nem tudsz őszinte lenni, de amikor segíteni kell, akkor bezzeg én vagyok a legjobb...erre a válaszom, hogy a kurva anyád és nyaljál sót! el lehet felejteni. igaza volt anitának....karizmatikus személyiséggel élni nagyon nehéz és hálátlan feladat...az a tűz hajt belül és ordítani tudnál, ha a szárnyaidat próbálják tördelni...sokan mögéd állnak, még többen veled szembe és kígyót békát kapsz a képedbe, hiába akarsz segíteni és hiába tudod és tudják mások, hogy te mondasz valamit helyesen...ez a pont lényegtelenné válik szemükben és csak az hajtja a bőszülteket, hogy téged a porba tiporjanak és nekik legyen hibásan, de diadaluk feletted...mondhatnám, hogy majd beismerik, de ezen esetben nem hagyom magam belerántani egy újabb hibába... most harcolok... mert van, akikért érdemes, akikkel béke és összhang kavarodik, ha alkotunk, ha beszélünk, ha érezzük, hogy ott a másik...
...tegnapi beszélgetés...

...mint...nem...nem írok klisét...de jobban esett, mint a legédesebb csendek... azzal beszélni, akiről tudod, hogy egymást tisztelve és együtt dolgozva nagyot tudtok alkotni...aki érti, amit mondasz, hallja a szavaidat, nem csak él melletted...várom már a bort, a csillagokat, a beszélgetést... hogy legyen színe a csendeknek és értelme a kimondottaknak, megnyugvása a csapongónak....feloldozása...

...minden ugyanolyan nélküled... de veled sem változik semmi... szabad vagyok...az én szabadságom emel másokat és boldog vagyok így... van mellettem, mégsem bánom, hogy nincs itt... mire elég ez? hol van az ámulat...? fényét vesztett arany dávid- szobrokat söprök el mellőlem sorra...megkopott egykori álmokat zavarok ki az ajtón... lehullt a lepel...rózsaszín köd és a belemesélt pillanatok az üresség mélyéből elmenekültek rég....még a végére hagytak egy cetlit a következővel..."te hülye vagy, hogy ezt akarod és így..." igaz is... mennék már...nagy változások várnak...hű de nagy szavak ezek...de másfelé húz a szívem, s csak azért a kedd esti ölelésért érdemes... azért a néhányért...ott... maradjak? kénytelen kelletlen...

keresés...

mindenből csak darabok...semmi sem egész, csak csonka, sosem lesz kész... csak másutt....másvilágban, más életben járva... s az, hogy a lelkünk a másik felét keresi ebben a világban igazzá válik...közhelysége elhalványul, falfehér arccal állunk és végigfut rájtunk a döbbenet, hogy boldognak lenni ebben a világban képtelenség, mert a másik fél valójában csak negyed, tized, század, ezred. valakiből egy pillantás az igazi, valakinek a szavaiért nyújtózunk, mások mozdulatát lessük vigyázva, de mégsem jó senki EGÉSZen. nincs tökéletes. a tökéletest az ember alkotta, hogy legyen mihez mérni a dolgokat. de maga a mérce nem létezik, ahogy természetben egy mértékegység sem... nem nőttek sehol sem méterek és centik, valamint a tenegerek sem tudják, hány liter vízből állnak... a természet nem mér, csak alkot. így a tökéletes sem létezett sosem. mi alkottuk meg. te, én, és másik milliárdnyi ember, aki keresi azt, ami nem is létezik. ami az irónikus, hogy tudják, hogy nincs, érzik, ott benn, az a kis hang súgja, majd rángatja a fülcimpájukat, beleordít a fülükbe, felpofozza őket, de sokaknak ez sem elég... annyira akarják, annyira el akarják érni azt a tökéletesnek hittet, amiről a következő momentumban már tudják, hogy csak hamiskás fény, lidérces ámítás volt, s a valós semmi gyenge utánzata, hogy lepöckölik a kis hangot, az nagyot koppan a parkettán, kicsiny vére láthatatlanul csordogál az összeillesztésekbe... már nincs aki szóljon... s akkor jön el az őrület. a folyton hajszolás, a mániás hit, hogy van. hogy mégis létezik. fájdalmas az egész... olyan...keserédes útszakasz és jelzőtábla- népség kering életünkben ide- oda...csak pattogunk, mint a flipper golyója, néha jó útra lépünk, majd megcsalván a rosszra vezet a vágy, a vak hit... s ki tudja még mi minden...