- Nincsenek...- nevet.
- Mi magunk húzzuk őket.- suttogom.
- Nekem nincsenek.
...és szétfolynak a fénypontok a padló szennye közt...felvillanó napvilágokba hunyorgunk cinkosan, zavartan olykor... biztos pontok távolodnak és az őszinteség halvány reménye csillan még utoljára a tegnap porán... tükörként állunk egymásnak...mi, emberek...kép- mutatás...MI mutatjuk igazán a milyenségünket...a hogyanságunkat és azokat a megbocsáthatatlan félmondatokat, amik világokat rombolnak egésszé, tiszta képpé, vízzé..egy türkiz tóban... alantas színjáték ez, önkínzás és gyarlóságok hada...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése