m o s a t l a n k é z z e l

Üvegre írni, hogy a sorok mögé láss? Porba írni, hogy a szél titkolja el? A fénybe írni, hogy rejtéllyé legyen?

Szóra szót halmozni, körbe-karikába. Festményt szavalni, futtatni a pennát a lapon, engedni, hadd játszon, hisz' oly' magányos lehet szegény. Mostanában ritkán ölelik ujjaim fényes derekát.

Bolondságnak tűnhet az írásról írni, mégis tegnap csak ez szaladgált pilláim mögött. Sütött a nap, a szél cibálta a kókusz fülbevalóimat, s karolta körül torkomat, hogy szinte már fájt. Átlagos húsz perces bicikli út, átlagos napon, új gondolatokkal.

Mitől leszek jó író? Mitől jó író az, akire azt bélegyzik rá, hogy Ő jó író? Én csak szavakat hányok egymásra, gereblyével kicsit megfésülöm, masnit kötök rá, néhány díszes szinesztéziát, cicomás hasonlatot és engedem a gyermekem, hadd szaladjon, hadd kacagjon vagy sírjon épp, ha fájt a tegnap, ha untat a ma és nagy betűkkel tagadom a holnap létét. De mitől lesz más az egész? Félsorok nyomán benne van az egész életem, hol fájón, hol sírva kacagósan, nyomtatott napfényben, karakter szivárványba bújtatva, mit sokszor a könnyeimen áttörő makacs "csakazértis" keltett életre. Koboldom is van hozzá, csak épp az arany hiányzik. Az ott ragadt a reggelekben, amiket nem tudok leírni, mert kimondhatatlanok. Tóth Árpád aranya is kevés hozzá. Számtalant nem lehet, nem szabad betűrendbe, rendetlen betűkbe szedni, mert eltörnek. Csak megélni lehet, leírni tilos. Majd, ha emlékekké lesznek...

feketelyuk.

amikor már mindent veszve látsz...amikor csak kapaszkodsz, tipródsz, hinni akarsz, de nem hiszel már semmiben, senkiben, magadban pedig még annyira sem. amikor a törött üvegcserepek szétvágják talpadat, lángolsz belül, s némán ordítasz, mert kifelé kell a cukormáz, kifelé kell a pompa, a tökéletesség, s hogy közben belül üres vagy, fájón üres, az senkit sem érdekel...őt sem...már nem számítanak a könnyek, az álmok, az eltört pillanatok...semmi sem számít és csak fáj. fáj az üresség. mindennek vége, amit valaha szerettél. robotolás van és némaság. gondolatmentes tegnapokból, hitetlen csüggedt holnapok kelnek ki, s a tudat, hogy ebből nincs kiút. nincs tűz. nincs hang. nincs szív. nincs szín. nincs jövő. s hamarosan nem lesz ÉN sem.

életemben először meg akarok halni.

nem hittem, hogy valaha azt fogom érezni, hogy semmim sincs. igazán semmim.