döbbentŐ.

mint valami vad, féktelen, fiatal csikó...tudom mi vonz...az életszeretete...a naivitása...hogy neki még minden új, hogy könnyű...el sem tudom hinni, hogy mindössze 1 év alatt el lehet mindezt veszíteni...irigylem...és csodálom mindezek miatt, ahogy Zsilit is...ő is ilyen...és tudok még egy embert, aki ilyen volt, akit emiatt szerettem....illetve...ő most is ilyen. talán vannak akik sosem változnak meg és nem veszítik el azt a fényt, amire én csak áhítozom, amit már úgy érzem nem tudok elhinni...majdnem 21 évesen nem akarok felnőni. köszönöm, nem kérek ebből a felnőtt létből...még rá csodálkozom olykor- olykor a világra, még meglátom a ritka szépet, de érzem, hogy magával ránt a gyakorlat, a monotonitás...egyszerűen a társadalom. felkavarodik a gyomrom, az agyam pedig ellenkezik...ki akar szállni...már értem Balázs lehangolt, kedvetlen...nem...inkább lemondó és a mi- aranylelkű, mosolyba fúló, gondtalan lányok- végét látó hanghordozását. értem, amikor azt mondta, hogy lesz egy pont...amikor felnősz.

irigylem a csapongást...néha úgy érzem magam, mint valami öreg anyóka és tudom magam ítéltem önnön lelkemet erre és csak fel kell állnom, hogy ne így legyen... de tudom mi vonz... az életszeretete, amit néhány hónapja a csalódásaim nyomán csak keresek- kutatok hasztalan...

...újdonság?

...kísértetiesen olyan, mint Lackó...

Raszta vagyok- Nem kellek.

Történet in medias res: Hétfőn repülök haza Londonból, bár csak tegnap érkeztem. Ma csütörtök van. Nem kissé drága lett ez a londoni kiruccanás, ha tudom, hogy ilyen gyorsan távozom, inkább haverokkal jövök ki szívni egy kis londoni koszt. Mert levegőnek azt a porhalmot nem nevezném. Na de kezdjük a mesét az elejéről. Tegnap reggel: minden tökéletesen sikerül, eltalálok mindenhova elsőre, tátom a szám, hogy milyen szép és érzem ifjú titán vagyok és meghódítom Európát és egész London két és fél hónapig csak az enyém lesz. Nórival is sikerül találkozni, a szállásra is eljutunk, stb. Aztán délután iroda. Még itt nem is tűnt fel semmi gyanús, kifizetem előre a 3 heti LAKBÉRT, szerződés minderről egyebek. Beszélgetés, jópofi...Aztán egy- két mondat: "Ha általunk találtok munkát 8 hét az 5 hét helyett a foglalás."De valahogy az álláskeresésben való segítség, a kiközvetítés az elmarad. Ekkor még fel sem tűnik. Sietünk a bankba, mert ugye számla is kell. Hatalmas város. Buszozás, metró, buszozás, koszos levegő, rengeteg gyaloglás...és újra indul a kör. A következő furcsaság a bankban: az Arcadian Gardens-es címünkre nem lehet számlát nyitni. Valami nagy gáz van vele. Hopp, még egy pont, ami nem teljesül a kiírt szolgáltatásokból. Irány még a Buckingham Palace, találtam ott egy munkaközvetítőt, hátha...Nem érünk oda időben...Közlekedés és császkálás jobbra- balra. Majd kiderül, hogy ja, kedden fizetni kell újra a szobáért. Kiakadás, nem értés és a legrosszabb: a felismerés, hogy átbasztak. Összesen 95 font a zsebemben, meló nuku. Szép kilátások. Szerződés átböngészése...kiderül, hogy van abban turpisság bőven és a furcsaság, hogy miért csak az első oldalt kellett aláírnom és, hogy az utolsó oldalon utólag odakapcsozott szövegről egy kurva szó nem esett az irodában, sem az előzetes levélben sem soha sehol. "A foglalás nem lelakható!" "A foglalót a kiköltözéskor visszaadjuk!" Aha. Kösz. Van két napom munkát találni. Oké, terv, hogy nyakamba kapom a várost és megpróbálom még utoljára. Anyu mondta, hogy próbáljam meg, ha nem, akkor menjek haza. Ég a pofám...buktunk 100.000 Ft-ot.

Ma reggel: Nóri megy dolgozni, a megbeszélt helyre, megbeszélt időre...Én tiszta idegben bújom az útvonaltervezőket, a térképet és igyekszem minél több helyet bejelölni, ahova el kell mennem és kuncsorognom kell egy nem létező álláshelyért. Reggel fél tíz. Nóri hív, hogy egyszerűen nem alkalmazták mert diák. Én, előtte pár perccel kaptam az e-mail-t az állítólagosan nagyon korrekt iránylondonos picsától, hogy nem közvetítenek ki sehova mert raszta vagyok. NA EZ KÉREM SZÉPEN A DISZKRIMINÁCIÓ. ja és utólagos megjegyzés: Nézzek körül Camden-ben. Na ne mondja...és miből?? Ha igaz lett volna a 3 heti lakbér, akkor nem lett volna probléma körülnézni akár az egész városban sem, de úgy, hogy annyira lenne pénzem, hogy a következő heti lakbért fizessem és kábé már holnap fixen munkába kéne állnom ahhoz, hogy ne legyen gond...Nos így valahogy nagyon nem oké a dolog. Oké, Camdenben esélyes, hogy kapnék melót. A kérdés, hogy mikor. Ez nem otthon, hogy van hol laknom és van mit ennem, amíg házalok az önéletrajzommal és nyüves interjúkra járok...

Átbaszás. Erre az egészre ez a legmegfelelőbb kifejezés és őszintén szólva hazatérve az lesz az első dolgom, hogy minden jogi lépést és minden fórumot megkeresek ahhoz, hogy ezt a céget kicsináljam és, hogy figyelmeztessek másokat is, hogy nehogy bedőljenek neki.

Ennyit a nyaramról...fesztivál ugyanúgy nem lesz, sőt semmi egyéb sem, amik miatt kijöttem dolgozni. Lesz valami megszokott meló talán minimál bérnél kicsit többért és anyuéknak a bebukott pénz törlesztése. Szép mese, ugye? Kár, hogy igaz.

háborgok.

...érdekes a kifejezéseimet viszontlátni... nem elég, hogy önmarcangoló, már némileg egyedi sem lehetek... ez kibaszás.

tologató.

az emberekben rendszerint csalódom. mostanában a normálisnak hitt emberekben is, s azok, akikről hittem: szépen tisztességben zártuk le közös múltunkat és dobtuk el a kulcsot, hogy sohatöbbé, nos...kiderül, hogy a legnagyobb árulók. le kéne, hogy húzzon, de csupán az önérzetemet sérti és szívesen löknék oda egy "rohadj meg!"-et úgy utoljára, aztán rájövök, hogy már megtettem. már nevettem azon, hogy milyen béna, szánalmas és hogy fölényes győzelmet arattam egy újabb féreg felett, aki összetörte a szívemet. vajon az emberek mind ilyen sértéskupacok? nem hiszem el, hogy nincs a legrovarlelkűbb mezítlábas angyalnak is legalább egy olyan momentum az életében, amit ha felemlegetnek, ne hallgatna el, törlődne le a mosoly az arcáról és ne zuhannának rá akár csak egy pillanatra is az emlékezés tonnái...ez hihetetlen. én sem akadok fenn, én is továbblépek, csak néha eszembe jut és fáj...tanultam belőlük. mindből. egytől egyig.
...most útkeresés van. önkeresés. átgondolás. vágyak. túlzottan utálom az embereket. de tényleg...kifejezetten idegesítenek. ami azt jelenti, hogy magammal is bajom van. meg persze az emberekkel is mert kis szánalmas férgek, önzőek, undorítóak, mocskosak, nem ismerik a tolerancia és a szeretet leghalványabb verzióját sem. az a múltkori vonatút...aztán tegnap újváros...okádni tudnék már attól, hogy ki kell mennem az utcára. őszintén kell kimondanom? jelenleg utálok itt élni. utálom, hogy képmutató kapcsolatok vesznek körül, üres emberek, akik a semmiről locsognak...tisztelet a kivételeknek...minden csak hierarchia meg harc. undorítanak a mostani tizenévesek és a saját korosztályomat is messze lesajnálom..."iszik mert főiskolás"..hűű...de menő...szánalmas világban élünk és úgy őszintén még így várják el, hogy legyünk pozitívak?? én tudom mit akarok, el is érem, de hogy nem ebben az állítólagos magyar demokráciában az is biztos...és, hogy őszinte legyek, kevés ember fog hiányozni, ha egyszer végre elmegyek. hiszen én sem hiányzom szinte senkinek. gyakorta érzem azt, hogy olyan mindegy a létem már megint. a régi állítólagos barátaim meg sem akarnak ismerni és...őszintén szólva nincs legjobb barátom. sőt..úgy őszintén azt sem tudom, hogy valódi barátokkal bírok-e...érdekes ez a mai világ...de erről már beszéltünk...a kapcsolatok felszakadnak, elhaladunk egymás mellett...nincs kapcsolat...nincs...nincs...

indiai lelkületű szex és new york...avagy keresd meg magad, hátha valaki rád talál!

Most komolyan olyan gondolatok keringenek bennem, mint a világhíres szinglik fejében: Miért nincs??? És hova kell elmennem, milyennek kell lennem, mit kell csinálnom, hogy egy igazán olyan akadjon?? Aztán persze jön a válasz: nem leszek másmilyen, szeressenek így. S menni máshova? Na jó, arra vágyom én is... De úgy igazából mi mozgat egy párkapcsolatot? Mitől kellünk a másiknak, s hogyan alakítható az életünk olyanná, hogy azt jónak érezzük?

...Tipikus szingli kérdések ugye? pedig jól tudom, hogy nincs is időm most párkapcsolatra, s hogy az országban sem tartózkodom már sokáig és mégis: A barátnőim sorra találják meg a párjukat, az összeköltözést tervezgetik, ragyognak, én meg csak azon kapom magam, hogy a régi ismerőseim nem akarnak megismerni. Felszínes és a látszat alapján sokan ítélnek. Így megy ez. De... mi kell a pasiknak?...
"Amíg önmagadat nem szereted, nem szerethetsz másokat!" Ezt tudom, hogy nagyon is igaz. Igyekszem magamba nézni, máshogy élni, de az elmúlt időszak feszültségei kiütköznek. Csendet, békét várok. Hogy legyen időm önmagammal lenni, megbarátkozni a lelkemmel, ahogy Müller Péter írja. Többet szeretnék a barátaimmal lenni, többet olvasni, játszani, varrni..mindent, amit szeretek, amiben kifejezhetem magam...Hátha akkor magamra lelve más is rám talál.