szőke hercegek igenis...

...most azt állítom, hogy léteznek, legalábbis én találtam egy nagyon hasonló egyedet, eme ritka és nemes a kihalás szélére sodródott fajból.

...végre élvezem, hogy nem olyan mint én... hogy csomó dologra rácsodálkozik, más közös dolgok egészen magától értetődőek:)

...nem zenész, nem raszta, még csak nem is bölcsész:)

boldog vagyok. remélem ez az állapot maradandó.

vidor.

sikít, sikít, ugrál, boldog:D

furcsaságok lajtorjája.

...avagy tudom-e, hogy mit is akarok?

őszintén? nem. de nagyon nem. olyan, mintha két személyiségem lenne és ütnék egymást baseball ütővel és hol az egyik kelne fel, hol a másik. az egyik pillanatban romantikus fruska, a másikban öntudatos szingli akinek, nem, nem kell pasi. az a legnagyobb probléma, hogy ez a valóságban is így van... mert nem tudom, hogy mennyi időt tudnék rá fordítani...jó, ez hülyeség, mert minden megoldható, ezt már jó párszor bebizonyítottam, de akkor is.

a másik maga az életem. hogy ugyan mégis merre fog terelődni? mi lesz belőlem? mit kezdek magammal? iszonyatos tehernek érzem mindezt. frusztráló. mindig tudtam, hogy mit akarok és most, amikor ott tartok, hogy megvalósítom, nemes egyszerűséggel fogalmam sincs, hogy jó lesz-e ez nekem.

lemondó.

metrómegállószínű volt az éj utoljára és fénycsóvák lógtak némán a sötétben... kalapos- kabátos kockák és körök suhantak ezer felé és koppantak a szívek a macskakövön...mesevilág volt, mert azzá tetted. nevetéssé körvonalazódott a mindennapi szóáradat...újságpapírba csomagolt szívvel lestük a tegnapi perceket, ahogy a bőrünkre tapadtak lemoshatatlanul. így volt jó. most is van utca, van újságpapír és kalapos-kabátos négyzetes körök...de most csupán a cipőm sarka koppan a macskakövön és csak egyszerűen szép az este...

lélekrajzoló

lélekrajzok a porban, itt-ott kattog az óra, üt...lép, fordul...vissza...rád néz, elmegy...nem jön már vissza...itt jön egy újabb körvonal...zsinóron húzza a szíved...mosolyt fakaszt és világot rajzol, majd elillan hipp-hopp...érted...a lényeg...semmi...vagy mégsem? nem az...nem is ez...válogatsz, botladozol...elhiszed és elfelejted nap nap után a fogyó holdat... s ha napfényt hord eléd a szél, akkor jössz rá csak igazán, hogy semmit sem tettél. mert egyedül vagy.

érthetetlen...

zavar a köbön...legalábbis ott dobog és kalapál és kiugrik és nem kéne, hogy így legyen... mert mi van, ha nem? mi van, ha megint csattanok, mint figyelmetlen vásárló az üvegajtón? vasárnap...gombóc a torokban...nagyon...szeretem az ilyen várakozós dolgokat, de annyira mégsem... mert ott van a "mi van, ha nem?"...és mind emellett még valaki benyögi, hogy izé...hát...szóval mi lenne, ha?...nem értem a pasikat...hónapokig senki, aztán hirtelen most érdekes vagyok? már megint mi van? fura ez...nagyon...

örülnék, ha ez működne... róla el tudom hinni, hogy olyan, aki fel tudja forgatni az életemet és én is az övét... és nekem most ez kéne...úgy istenigazából bolondnak és szerelmesnek lenni...végre egyszer... megvadulni, kipróbálni minden bolondságot, amit eddig nem... csak szeretni...szimplán csak szeretni...

neked nem. téged nem.

sokadik nagyon rosszul előadott, inkább mégse kezdetű beszélgetés...néha már...nem is tudom...számítanom kéne rá...elvégre mindig ez van...tetszel, de... olyan jó veled, de...és jönnek a szarabbnál szarabb kifogások... én meg már unom. de úgy érzem, nem tehetem meg, hogy összeomoljak...nem engedhetem meg magamnak, hogy magamra szabadítsam a teljes kétségbeesést és a felismerést, hogy senkinek sem kellek... ez van. pedig nem nyafogok, tudok értelmesen beszélni, van humorom, nem féltékenykedek és jelenetet sem szokásom rendezni... csak csendben omlok össze immáron...áá...nem is tudom hányadszor... könnyebb volt tavasszal felhúzni a falat és azt mondani, hogy én erre nem érek rá, meg, hogy ez se kell meg az se kell... csak közben ordítok a falam mögül, hogy jöjjön már valaki értem (is)... csak egy kis törődést, egy csipetnyi szerelmet... csak boldog perceket... kérlek...kérek... könnyű munkába menekülni, de félelmetes rájönni, hogy ez nem megoldás... és, hogy az a nem egyre jobban fáj...

paff és csatt.

így lehet egyetlen mondattal elrontani a napomat...csak tudnám, hogy hogy lehetek még mindig olyan hülye, h álmodozom, hogy elhiszem az újabb meséket...aztán következő este csattanok egy jó nagyot...ha ez fizikálisan fájna, most az intenzíven feküdnék... nem akarja feladni a mostani életét...kértem ezt? távolság...a Dinnyés- Kecskemét az távolság...ez nem az. mintha nekem nem kéne áldozatot hozni... gyakorlatilag így is örökös időhiányban szenvedek... de azt is tudom, hogy addig nem lesz teljes az életem, amíg boldogtalan vagyok... egyedül lassan 2 éve...a dunaújvárosi díszhímeket nem sorolnám inkább sehova... 2 év... és mennyi, de mennyi pofára esés...íme, itt a legújabb...

holdkereső

...egyetlen kérésem van: kíméljetek meg a nyál kommentektől...ha tudsz építőjellegűt írni, annak örülök és köszönöm...ha csak sajnálkozni tudsz meg irodalmi hangvételben kisebb ódákat zengeni, akkor inkább hagyjuk...

...jelentem, jelenleg jól. bár időhiányban...nos, abban szenvedek. erősen. de megoldom. ezt is.
...különös, de épp jól érzem magam...inspirálóan hat rám sok minden és még több mindenki:) valamint örülök az új ismeretségeknek. ez az, ami nem változik bennem: a nyitottság.
...de a jövőtől kicsit félek. félek attól, hogy itt ragadok, hogy nem tudok kiteljesedni, hogy nem lesznek igazi egyetemista éveim. vonz Pécs. nagyon. de az anyagiak...nos az egy másik kérdés már. meg az egész...az itthoniak. minden. nem tudom, hogy hogyan tudom majd összeegyeztetni a kettőt (lényegesen könnyebb úgy részt venni valamin, hogy itthon vagyok, nem pedig 140km-re, közel 4 órányi busz-útra innen) még ha, nem is mindig érek rá a sulik miatt. ettől nagyon félek. szeretek itthon lenni. kezdem felfedezni, hogy miért szeretem Dinnyést minden hülyeségével együtt. de el kell mennem, érzem, hogy el kell mennem ahhoz, hogy egészen én lehessek, hogy beteljesüljön a: PÉCSI BÖLCSÉSZ álom. meg a szlavisztika. két végzettség lesz a kezemben, csak találok valami munkát a suli mellé, elvégre Pécs nagyobb és másabb is mint Fehérvár...szóval csak-csak...

...ámbár van még egy dolog, ami...tudom, bele se fér most az életembe, mégis hiányzik...hogy legyen mellettem valaki...kicsit...úgy igazán...de erre esély nem sok van most...sajnos...és mint tudjuk, az inspiráció, a szabadelvűség, a közös mániák...jelenleg nem is ismerek ilyen embert...ez van.

én nyertem...

-nyertem
-én megmondtam
-úgy látszik javul a reakcióidőm és az emberismeretem
-a volt csapatom TISZTELET A KIVÉTELNEK szánalmas
-utálom a mulatóst
-imádom a népzenét és a néptáncot
-nem tudok frappáns és érdekfeszítő választ adni arra a kérdésre, hogy "mi újság?"
- nem is akarok bájcsevegni
- kegyetlen ügyesek Dóriék, jó lesz velük dolgozni
-remélem összejön a pályázat is nekik...szeretnék segíteni, ha egyszer van rá lehetőségem
-még mindig él az az elvem, hogy aki el akar érni, az telefon és iwiw nélkül is megtalál

felmerülő kérdések...

vajon mennyit fogok változni 15 év alatt? úgy értem ízlésemet tekintve, gondolataimat tekintve, önmagamra nézve...egyáltalán mit és hogyan és különben is? ezt akarom? egy irodában megrohadni és nap nap után idegrohamot kapni a sok hülye munkatárstól, ügyféltől? biztos? nem. mégis ezt hangoztatom, ezért tanulok, ezért félek megcsináltatni egy kurva tetoválást egy jól eltakarható helyre... eddig is mindent megoldottam, de mostanában valami más... váltanom kell, de nem tudom, hogyan álljak neki. mint amikor romokban a szoba és azt sem tudom, mihez nyúljak először...aztán a nap végére mégis rend lesz vagy így, vagy úgy...vicces...és groteszk az egész egyszerre... mint az, hogy az emberek többsége megbámul, beszól...néha jó, néha kiborít...hiába kapok sok pozitív visszajelzést, a negatív jobban megmarad... alig kötődöm valakihez...úgy értem rém felszínesek a kapcsolataim... valójában már félek bárkinek is megnyílni. pedig néha jó lenne...néha. mindig. de kevés a méltó ember és nem is látom, hogy kik lehetnek azok... vannak páran... de szavak nélkül mit sem ér az egész...én pedig mostanában nem akarok beszélni. mert nem kimondható...és fájna is bármit is szólni... 2 iskola, semmi pasi, mindössze 2 köszöntés a szülinapomon, a tavalyi hírhedt nagy cimborák sehol, semmi zenekar, semmi társulat...semmi...semmi... ez a mérleg most...