A gonosz és a kísértés ábrázolása Gogol Az arckép és Bulgakov A Mester és Margarita című művében
A sátán, ördög, Lucifer, Mefisztó, Belzebúb és még sorolhatnánk számos nevét, a Bibliában Jób könyvében tűnik fel, mint Isten egyik angyala, aki az emberek közt járva meg is kísérti őket, ezzel próbára téve Istennek tett esküjüket. Itt „a vádló” néven szerepel. A Krónikák könyvében és Sámuel könyvében az ember ellenfeleként ábrázolják, míg az Újszövetségben kísértőként jelenik meg.
Számos kérdés felmerül az ördög személyével, karakterével kapcsolatban. Elsősorban az ördög bibliai szerepe, a volt-angyal, a kegyvesztett, a negatív, az örök kételkedő nem-e az emberi jellem negatív oldalát mutatják egyetlen testbe, fogalomba préselve? Nem lehet, hogy azért teremtettük az ördögöt, mert képtelenek vagyunk beismerni önnön kegyetlenségünket és gonosz hajlamainkat? Ha egy embert megölnek, ki a hibás? Az, aki tette vagy az, aki elrendelte, súgta, sugallta, hogy így cselekedjen?
A másik igen fontos kérdés már a címben szereplő témánkra utal: Hogy lehetséges, hogy a Föld bármely pontján közel azonos vagy legalábbis erősen hasonló gonosz-ábrázolásokat találunk? Ezt a kutatók a kollektív tudattal magyarázzák. Ha azt halljuk, hogy ördög, azonnal szarvak, patás lábak, villás farok, vér, kénkő, tűz, valamint a vörös és a fekete színek jutnak eszünkbe. Második körben jönnek a csatlósok: boszorkák, megannyi rusnya, sötét teremtmény, vámpírok, denevérek. Eszünkbe jut Dante leírása, a Pokol, továbbá tucatnyi film, színmű, s egyéb irodalmi alkotás. Valljuk be: Mióta világ a világ, az emberek fantáziáját mozgatja a sötét oldal, az ismeretlen, a borzongató, a titkokkal teli. A másik oldal a kutak fenekén, a barlangok mélyén, a tükrök túloldalán. Ez mind olyan mesebelinek hangzik, s talán épp azért szól sok mese az ördögről, mert félünk is tőle.
Gogol Az arckép című műve és Bulgakov A Mester és Margaritája két merőben eltérő, mégis számos ponton kapcsolódó, hasonlóságot mutató irodalmi alkotás, amely főszereplőjévé tette az ördögöt.
Mesteri és egyben vérfagyasztó a leírás, mit Gogol ad csupán egy festett arcképről. Egy képről, ami egy barnás bőrű, kaftános, ázsiai öregembert ábrázol, kinek hosszú csontos kezei, s bő, keleties öltözetének redőzete Napóleon „kutató” kezéhez hasonlatosan titkot sejtetnek. Azonban mindez eltörpül a szemei, egy élő szemei, a vizsgáló, vesébe látó, mindenen áthatoló tekintet mellett, ami a kisregény egyik kulcs motívuma is. A szempár az eleje és vége mindennek a történetben, s a hozzájuk láncoló igézet. Olyan, mintha élne, s szó szerint a képnek lelke van. Az ördög, az öreg kaftános uzsorás lelke, örök élete az a festmény. Érdekes dolog, s érdemes megvizsgálnunk az emberi vonatkozását ennek az ábrázolásnak. Az öreg arc, a szálkás, hegyes, csontos vonalak általánosnak tekinthető jellemzők, ha egy gonoszt akarunk lefesteni, hiszen a csontvázra, az ártatlant elérő hosszú ujjakra, a halál magas, kaszás, bő ruhás csont-alakjára gondolunk. A gonoszban mindig ott sejlik a haláltól való félelem, s azonos szimbólumokat találunk erre, járjunk a világ bármely szegletében is. De még mindig ott a kérdés: Miért ázsiai? Mert idegen? Mert nem olyan, mint a többi normális ember? Véleményem szerint benne lehet az oroszokban a tatárok, s egyúttal maguk az ázsiai származású emberek elleni rossz érzés. Továbbá a sötétebb bőr, a mindent látó szemek talán épp egy ilyen típusú ember karakterét vonzzák. Személyes megjegyzésként fűzném hozzá, hogy bennem egy török dzsinn képe sejlett fel először, magával hordozva túlvilági-fantázia mivoltát és azt az erőt, ami az emberekben a halandóság, tehetetlenség, kisebbség érzetét kelti.
Az író komolyan vette feladatát, mikor arra vállalkozott, hogy az ember megkísértését, romlását, tébolyát, s önmaga felismerését ily’ módon tárja az olvasók elé. Valójában napjainkban nem egy kasszasiker film kerekedhetne ki ebből a történetből, az ördög karakteréből, ami cseppet sem átlagos, de valahogy mégis annak érezzük. Emberi és túlvilági: azzal, hogy nem vörös szörnyet ábrázolt patákkal, szarvakkal, hihetővé tette. Ha megyünk az utcán, eszünkbe juthat, hogy mellettünk furábbnál furább alakok járnak-kelnek, s beleborzonghatunk, mert bármelyikük lehet Ő. Arra a félelmünkre alapoz a szerző, hogy vannak emberek, akiktől ösztönösen tartunk, s nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért is. Az egész karakter az ősi, bennünk rejlő, szavakkal talán ki sem fejezhető feszültségre, félszre épül, mert az egész figura emberi.
A legutóbbi kijelentés kapcsán merül fel a kérdés: Az ember maga az ördög? Azért teremtettük csúnyára, hogy tükrözze az emberi elme és lélek csúfságait? A gyarlóság, a kapzsiság, a rossz mind-mind fogalmak. Test kellett, hogy lássuk, mik lehetünk, vagy épp mik vagyunk.
A megkísértés álom és valóság mezsgyéjén történik, sem mi olvasók, sem a szereplő nem tudja, hogy álmodott-e vagy sem. Háromszor ébred fel folytatódó rémálmából, míg a valóságba ér. Valóban álmodott? Csak az elméje szüleménye volt, hogy a képre terített lepel lehullt, hogy az alak a portrén megmozdult, sőt ki is mászott a keretből? Hallatszottak nehéz léptei, az arany csörgése és érződött a súlya, ami ott maradt a káprázat eltűnte után is a kezében, a súly, mit néhány perccel elébb még eszeveszetten szorított elfogadva a szerződést. Álom. Megint a valóság: valós, hisz’ álmodunk mi is. Velünk is megtörténhetne mindez. Ugye? Ettől lesz Gogol kaftános ördöge olyan félelmetes: mert igazi. Pedig csak egy kép – mondhatnánk. Viszont a képről asszociálunk a tükörre, tükörképre, ami nagyon sok történetben kaput, egy másik világra nyíló átjárót szimbolizál. Sok történetben más néz vissza, ha belepillantunk. A kép annak a képmása lesz, aki elfogadja a szerződést. Eladja a lelkét egyetlen szó nélkül, ahogy a festő is tette. A lélek-eladás, az üzlet, a vérrel írt szerződések, s még sorolhatnánk megannyi változatát a lepaktálásnak. Az ördög mindig olyat ígér, amit – úgy hisszük – mindennél jobban akarunk: tudást, szerelmet, mint Faust, örök életet és fiatalságot, mint Oscar Wilde Dorian Gray-e és bizony sikert és gazdagságot, mint Csartkov.
A másik meghatározó szimbólum-pár a szem-lélek együttes. Az uzsorás tekintetéről már esett szó korábban, s említésre került az is, hogy a képben az ördög, az öregember lelke lakozik. „A szem a lélek tükre.„tartja a mondás, s számtalan helyen ismétli Gogol újra és újra más és más szereplő szájába adva szavait, hogy valósággal élnek a portré szemei, s a mű vége felé kiderül, hogy ezért is befejezetlen a festmény, mert alkotója nem bírta a tekintet szorítását, állandó béklyóját. A folyamatos rossz érzés, elidegenedés, magány, bezártság, a bűn súlya nehezedik azok lelkére, akik kapcsolatba kerülnek a képpel. A festmény épp a szemei miatt nem csupán egy egyszerű tárgy a történetben, hanem az egyik főszereplő, ugyanis nézésével, tekintetével sugalmaz, hat, bánt, egy szóval: cselekszik.
A hatás a kulcs. A kép a történet végén eltűnik, folytatja útját, tevékenységét. Ez utal az ördög örökkévalóságára, a jó és rossz végtelen párosára. Az emberi gyengeség az alapja az ő létének. Az új kárhozatra csábítható lelkek megszerzése. Számomra olyan volt mindez a mű elolvasása után, mintha az író felénk fordított volna egy hatalmas, ódon keretezésű tükröt, hogy: „Tessék, ezek vagytok ti! Ti magatok vagytok a rossz, az ördög! Ő azért van, mert hagyjátok, sőt akarjátok, hogy legyen!”
Gogol vérfagyasztó öregemberével szemben áll Bulgakov úriembere. Őt talán Madách Imre Luciferéhez hasonlíthatjuk, aki nem a konkrét rossz szándékú kísértő, hanem egyfajta cinizmussal, szarkazmussal, fentről szemlélve az emberek gyarlóságait, kicsiny ügyleteit uralkodik és ítélkezik az ő birodalmában, a sötétségen, a mágián és magán a földön is. A racionális és érzéketlen mesélő alakja ő, aki jót mulat az emberi gyengeségen és butaságon.
Woland professzor kifinomult, kissé különc külföldi képében „érkezik” Moszkvába, s tettei, szavai nyomán furcsa, megmagyarázhatatlan és annál is inkább – nekünk, olvasók számára- mókás dolgok történnek. Görbe tükröt tart az akkori rendszernek, szabályoknak, kisstílű csalóknak, talpnyalóknak, s egyáltalán az egyszerű embernek.
A stílusa kifinomult, megnyerő. Nem ő az egyetlen elegáns ördög-ábrázolás, de kétségkívül az egyik leginkább szeretnivaló. A sétapálca és a sántítás utalnak a klasszikus megjelenítésére, melyben patája van, és kissé másképp jár. Bulgakov tett arról, hogy inkább a sátán mesebelisége domináljon, ne emberi, realisztikus mivolta. Ezt támasztják alá a varázslatok, Margarita boszorkánnyá válása, a fekete macska, aki beszél, és úgy viselkedik, mint egy ember, az abszurd helyzetek (a pénz átváltozik, a tárgyak eltűnnek), a sátán bálja a sok-sok túlvilági figurával. Ő nemes, s eme vonását mind Margaritával, mind a Mesterrel szemben ki is mutatja. De a nemességével szemben ott áll szinte gyermeki kegyetlensége, tettetett ártatlansága. Ez eredményezi azt a vonzó személyiséget, ami Wolland professzort jellemzi.
Ezektől függetlenül rengeteg körülötte a gyilkosság, eltűnés, megtébolyodás, vér. (Például Margaritát a bál előtt vérben fürdetik.) S számtalan klasszikus mese-elem, ami a sötétséghez, az ahhoz kapcsolódó hiedelmekhez köthető. De rossz cselekedetei erkölcsi példaként hathatnak, hiszen a kormányzó rendszer hatalmi eszközeit használja arra, hogy megbüntesse, lóvá tegye a könnyen elcsábulókat, árulókat. Ettől lesz egy kicsit „életszagúbb” a történet, de a csodás elemek egy percre sem engedik feledni, hogy van egy mesevilág, tele boszorkányokkal, repülő disznókkal, varázslattal és ennek királya az ördög, tehát ő maga is csak egy kitalált alak.
Ebben a műben is van egy, adott, központi kísértés/üzlet: Margarita egyezsége a Sátánnal, azonban ez mégsem tekinthető olyannak, mint Csartkov szerződése, ahol elveszti lelkét, tehetségét, ép eszét. Ez esetben Margarita az ellentétes irányba halad.
Az is megkülönbözteti Wolandot az uzsorástól, hogy míg Bulgakov gondoskodott arról, hogy átérezzük az ördög örökkévalóságát, a kezdetektől való létezését, addig Gogol ördöge olyan, mintha nem rég született volna, s most kezdené igazi utazását és tevékenységét a földön.
Ellenben a bibliai utalás, maga a keresztény kultúrkör, amelyből az egész ered megjelenik mind a két műnél. A Mester és Margaritában Poncius Pilátus története vezet minket a kezdetekhez, míg Az arckép szemeinek apropója a tökéletes gonosz ábrázolásának vágya egy szintén bibliai témájú festményhez.
Ha a mondanivalót szeretnénk szemügyre venni, azt tapasztalhatjuk, hogy a két műnél szinte azonos: annak ragadja el a lelkét az ördög, azt teszi nyomorulttá, aki gyenge, számító, s már önmagában hordozza a rosszat. Az ilyen embereknek csak egy szó elég, egy hang, egy bátorító nógatás, lökés és elindulnak lefelé. Ez után az ördög már csak ül és élvezi munkája gyümölcsét.
