...amilyen vagyok, azzá lenni, ami akarok, oda kerülni, ahol lenni akarok, tenni valamit, igazán nagyot.
Mondhatnék mesét, majd itt helyben elemezhetném is Neked, de miért tenném? Felfogom a körülöttem lévő dolgokat és a 23. évemben megláttam a hibáimat is. Ilyen lehet felnőni?-kérdeztem magamtól először, amikor szembe találkoztam saját gyarlóságaimmal, amikor először nem volt sértő a kritika, mert én magam alkottam azt. Nem idealistán, nem naívan, csupán egyszerűen kimondva tükör és szembesítés nélkül. Elegem lett a majd holnapból, elegem lett a majdból. Nem lehet mindent majd. Mert most van rá az alkalom, az idő, a pillanat, itt a helye a sztoriban. Épp itt. Nem vagyok megfogadós típus, nem is fogadok meg semmit. Eldöntök dolgokat. Nem egyik percről a másikra, mert ismerem magam. Nem tudom megtenni már holnap vagy már ma, akár most. De igyekszem, mert látom és tudom hová szeretnék eljutni és már tudom, hogyan érhetem el. Mindig csak mások kapnak jó lehetőséget és én nem. Ez hülyeség. Egész eddigi életemben skippeltem a kínálkozó lehetőségeket egymás után, mert valamit tenni kellett volna, valamit tanultam volna belőlük. Mozdulni kellett volna értük, én meg csak ültem a tudásommal és vártam, hogy majd bekopogtat hozzám valaki AZ ajánlattal. Ez nem így megy. Más a cigiről szokik le, én a kishitűségről. Más megfogadja, hogy le fog fogyni, én igyekszem megtanulni beosztani az időmet, felelősséget vállalni a beígért dolgokért. Végigviszek projekteket, mert meg akarom mutatni magamnak, a csapatomnak, az összes volt és leendő főnökömnek, tanáromnak, hogy nem csak írni tudok. Nem csak ötletelni. Meg is tudom csinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése