a mosolyok lemossák a port, a tegnap fáradalmát...egy szempár megvált, átölel, felemel, istennővé tesz...egyetlen pillantással...szóval...csenddel...a puszta létével átemel egy más dimenzióba...ott csend van. megnyugvás. béke. csak ő. csak én. tíz hónapja. tíz hónapja nem tudok írni...boldog vagyok. ilyenkor nem megy. sajnálom. nem. mégsem. ha nem írok, azt jelenti, hogy nincs mit kiírnom magamból. nincs baj, ami megoldásra várna.
fények születnek köröttem szép halkan, s nappá változom magam is. színes selyemruhába bújtat az ősz, kötött salát kerít körém, hogy ne vacogjak a hajnali éjben...
...a szívem másutt alussza az igazak álmát és ébreszti csókkal a nevemben az egyetlent, akit igazán...
...tollak szerteszét...régi jelmezek, játékok, álmok hevernek körülöttem és ma mondtam le végérvényesen a legnagyobbról...lemondani arról, ami éltet, ami a lényem, ami én magam vagyok...voltam...leszek? egyszer. itt nem. velük nem. öreg vagyok már bolondnak, annak, akit ki lehet használni, félre lehet dobni, meg lehet alázni, annak, aki kiteszi a lelkét egy álomért, amit aztán mint egy maréknyi port úgy szórnak szét mások. utálom a középszerűséget. utálom a haknit. utálom azt, akik tettetik, hogy szeretnek. ilyenekre én nem szánok időt. nem érdemlik meg. ezúttal nem hunyok szemet és nem lépek túl. ezúttal nem lesz majd legközelebb...
