nem akartam, hogy véget érjen az a pár perc, amíg vártam az esti lámpafényben, sárban tocsogva, felocsúdva 8 órányi éberkómából...minden kis perc, porc, izomköteg és szál és rost sikította, hogy VÉÉÉÉÉÉGEEEEE! a télnek. kabátomat a kezemben szorongatva szívtam mélyeket az éjszakából, a láthatatlan kutyák hangjából, saját érzéseimből, amik előcibáltak miriádnyi emléket a tegnapokból, a tavalyokból, letűnt koraim nyaraiból, amikor azt képzeltem, más vagyok. most is azt képzelem, csupán másképp. titkos szövetséget kötöttünk az éj és én. cinkosom lett akkor, ott, kifelé sétálva a vasútállomás embermarasztaló sugárútján. magamba szívtam az új évet. most. az első estén, ami azt az ezernyi másikat idézte, amikor szerelmes voltam reménytelenül, amikor koncerten tomboltam, mezítláb táncoltam, hajnalban csókolóztam, hazafelé ballagtam Ady rőzsedalaival, fülemben hegedű és dob, furcsa szavakkal átitatva...eszembe jutott a bor, a szavak, elfelejtett fiúk, lemondott randevúk, megvalósultak és suták...minden, ami régen fájt, most szépnek hatott...történelmet írtam magamból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése