amikor már mindent veszve látsz...amikor csak kapaszkodsz, tipródsz, hinni akarsz, de nem hiszel már semmiben, senkiben, magadban pedig még annyira sem. amikor a törött üvegcserepek szétvágják talpadat, lángolsz belül, s némán ordítasz, mert kifelé kell a cukormáz, kifelé kell a pompa, a tökéletesség, s hogy közben belül üres vagy, fájón üres, az senkit sem érdekel...őt sem...már nem számítanak a könnyek, az álmok, az eltört pillanatok...semmi sem számít és csak fáj. fáj az üresség. mindennek vége, amit valaha szerettél. robotolás van és némaság. gondolatmentes tegnapokból, hitetlen csüggedt holnapok kelnek ki, s a tudat, hogy ebből nincs kiút. nincs tűz. nincs hang. nincs szív. nincs szín. nincs jövő. s hamarosan nem lesz ÉN sem.
életemben először meg akarok halni.
nem hittem, hogy valaha azt fogom érezni, hogy semmim sincs. igazán semmim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése