neked nem. téged nem.

sokadik nagyon rosszul előadott, inkább mégse kezdetű beszélgetés...néha már...nem is tudom...számítanom kéne rá...elvégre mindig ez van...tetszel, de... olyan jó veled, de...és jönnek a szarabbnál szarabb kifogások... én meg már unom. de úgy érzem, nem tehetem meg, hogy összeomoljak...nem engedhetem meg magamnak, hogy magamra szabadítsam a teljes kétségbeesést és a felismerést, hogy senkinek sem kellek... ez van. pedig nem nyafogok, tudok értelmesen beszélni, van humorom, nem féltékenykedek és jelenetet sem szokásom rendezni... csak csendben omlok össze immáron...áá...nem is tudom hányadszor... könnyebb volt tavasszal felhúzni a falat és azt mondani, hogy én erre nem érek rá, meg, hogy ez se kell meg az se kell... csak közben ordítok a falam mögül, hogy jöjjön már valaki értem (is)... csak egy kis törődést, egy csipetnyi szerelmet... csak boldog perceket... kérlek...kérek... könnyű munkába menekülni, de félelmetes rájönni, hogy ez nem megoldás... és, hogy az a nem egyre jobban fáj...