voltak nyarak, mosolyokba olvadva... voltak percek, amiket csak a semmit sepregető idő takaríthat el, s még akkor is újra lángra lobbannak a szépség gyertyák... fájdalmas érzés, mosoly ül az arcra és tudod, hogy már semmi sem lesz ugyanaz... dallamok karcolják a szívet, bámulsz vakon a semmibe, miközben visz a busz a megszokott úton... eső pereg, újabb mosolyt erőltetsz... őszinte? néha igen... van az a pont, amikor besokall az ember. amikor az értékrend és a mások iránt érzett tisztelet és szeretet felülkerekedik a vak barátásgon. ami nem barátság már rég... tudod jól... ennyi. semmi egyéb, csak képmutatás és meghasonulás. s mikor a sarkadra állsz, az bizony fáj... de kell.
megint voltak képek... megint... csak ültem... üveges szemekkel, újságpapírba csomagolt szívvel bámultam a szürkeséget... robbantak a színek minden egyes ütemre... akkor voltam boldog... én voltam a tömeg közepén és senki sem sejthette, hogy mit is tudok idebenn... enyém volt egy percre a világ... gondolatban... belemarkoltam abba a színtelen élet-tálba és kihúztam belőle azt, aki valójában vagyok... mindenféle hazugság, megfelelni akarás, követelmény, értékrend nélkül. önmagamat találtam.
1 megjegyzés:
ez egyszerűen hihetetlenül szép
Megjegyzés küldése