bizony. alvin és a mókusok. kábé ilyen a hangulatom, mint az a dal...olyan láncfűrésszel kesergős. mert kegyetlen és megalázó ez az egész, ami most van. és persze, h magamnak köszönhetem. mert annyira tudom magam tartani. annyira tárgyilagos tudok maradni. na persze. szépen hangzik, csak nem igaz. pedig mindig eldöntöm, h nem érdekel és rideg maradok, reális, kegyetlenül őszinte, na meg persze flegma. természetesen sosem sikerül. ellenben beleálmodozni magam a nemlétezőbe...na az nagyon is megy. aztán koppanni, szárnyakat összetörni, mesebeli fehér ruhát patakokban vérrel áztatni, miközben érzelmileg lezuhanok a tizedikről...az sikerül. abban nincs hiba. én vagyok a hülye, tudom. nem kell bemutatni. a szokásos recept...vegyünk egy szép szál legényt, meg engem...egy nagy adag alkoholt, jó társaságot, bulit...fűszerezzük meg pár nagyon romantikus pillanattal, kedveskedős beszélgetéssel (amikről úgyis tudom, h pontosan arra mennek ki, h minél hamarabb az ágyában kössek ki) és már ott is tartunk a sztoriban, ahol épp én. hogy nincs bizalom. egyetlen szavát sem hiszem el. jobban mondva a reális felem nem hiszi el...a romantikus leányzó már vetné is magát a karjaiba...ilyenkor jó, h szokásom lepöckölni a kisördögöt a vállamról...pofázzon másnak hülyeségeket. én már belefáradtam. és folyton-folyvást ez a kör újra meg újra... nem értem, miért gondolom, h a következő majd más lesz...egyszerűen képtelen vagyok már elhinni, h komolyan érdeklem, h komolyan tetszem neki, h nem csak azért van ez, h legyen min röhögniük a haverokkal...és a legjobban azt utálom, h tök hülyének mer nézni...barátnőcske díszeleg otthon hétvégén...én meg legyek a hétközbeni kitartott kurvája?? nos, el lehet felejteni, mert erre nem vagyok hajlandó...és egy szavát sem hiszem...erről ennyit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése