Halotti bizonyítvány

Nyár elején történt az eset, hogy a kétmilliomodik körlevél és a századik ismeretlenül zaklató vadidegen után besokalltam és néhány laza gombnyomással töröltem magam Magyarország egyik legfelkapottabb közösségi portáljáról. Ennek ellenére megmaradt az e-mail elérhetőségem (darabra pontosan négy különböző e-mail cím), naponta többször néztem ez után is, hogy kaptam-e üzenetet, valamint másik három - szintén nagy népszerűségnek örvendő közösségi csodán – regisztrálva voltam. Bevallom töredelmesen, a mobiltelefonom valóban feladta a harcot, így csak a hagyományos postai vagy online lehetőségek álltak rendelkezésükre azoknak, akik fel szerették volna velem venni a kommunikáció gubancos fonalát. De ezt leszámítva tovább bővítette internetes elérésem valószínűségét a kiváló üzengetős program megléte és állandó használata. Ennek ellenére az ismerőseim, akik azelőtt tudtak normális e-maileket írni és tudtak üzenni a kék-zöld figurás programmal, felháborodva közölték személyes találkozások vagy általam részükre küldött üzenetek alkalmával, hogy „Nem tudtalak elérni! Törölted magad! Miért?!” Úgy viselkedett mindenki, mintha a semmi közepére, valahova Észak-Oroszország sztyeppéire költöztem volna, ahol - hangsúlyozom - csupán némileg nehezebb a kapcsolatfelvétel, de korántsem lehetetlen. Már vártam, hogy mikor kérelmezik a halottá nyilvánításomat, s kapom meg a határozatot, hogy eltűntnek, később néhainak nyilvánítanak a cyber-világban. Pedig mindössze az e-mail fiók címlistáját kellett volna legördíteni, ugyanis ott voltam elérésre készen.

Ebből az esetből levonva a tanulságot: túlzottan is függünk bizonyos oldalaktól és megkockáztatom azt is, hogy sokak teljes mértékben életképtelenek modern kommunikációs eszközök nélkül. Viszont, ami ennél is megrázóbb, hogy manapság az a felfogás van elterjedőben, hogy ha nem vagy jelen a virtuális világban, nem frissíted a profilod kéthetente, nem pózolsz a fotók kedvéért kutyával, baráttal, barátnővel mindig és mindenhol, akkor nem is létezel.