jégvirág csörömpöléssel röppenek szét a csend bogarak
elveszett magányodat kapkodva tapogatod éveid porán
önmagad megvan már?
hiszel az alkotásban de hitetlenül állsz a semmid mellett
szaladni kéne és ecsettel vonalat húzni a feketefehérbe,
színes képet térbe.
képtelennek tartasz?nézz tükörbe és válaszolj a hangtalannak
araszolj a tömegben és hányd le magad nap nap után
ennyi maradhat tán?
kilóra vettél mindent.életet, szívet, színed.kérted egyáltalán?
szúrva kutatod a messzét és aránytalan neszekre fülelsz
magadra sem ügyelsz.
még mindig törvénytelenül egyedül állsz.vársz.kószálsz…
mint tépett régidők a mosott utcaköveken veszett nyár után
didergőn.tétován…
lépteid visszhangja a régmúlt rózsák illatán tapos
arcokba-percekbe kapaszkodsz délutáni fénytörések tövén
a napba nézel.látod istent?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése