smirgli.

dörzspapírral csiszolgatja a ma éji telihold azt a kis kótyagos ketyegőt idebenn...ezernyi szó és pillanatfoszlányok milliárdjai visszhangzanak a fülemben...pillanatról pillanatra...kapkodom a fejem és kétségbeesek halkan...hogy mi ez az egész...ami csak csonka és tudom, sosem lesz kész...néhol ábránd, kósza füst, csak nevetve szaladó szoknyalibbenések és naptörések a motorháztetőkön...vagy a csendfények az utca zugában, mikor kacagva csengett a gondtalanság...odalopózott most valaki és pirossal nyomtatott betűket potyogtat a fülembe...szavakká lesznek egyszer, majd mondattá, képpé, míg végül az életemmé folyik össze ez a nagy, zavaros massza. és csak ülök a csendben törökülésben, tágranyitott szívvel...mint az a lány abban a klipben...óriási szívvel...mely nem tudja mit akar, merre húz és főleg nem ért szegény semmit...s csak a hold húzogatja rajta a smirglit...az égő szenes foltot akarja eltűntetni...néhány szénné vált ölelést.