m á s h e l y e t t .

Rég lengenek bennem apró vágyak, melyeket folyton folyvást arrébb taszigálnak a napi szürkeségek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a színes és lágy formákat, amelyek kiviláglanak elménkből, s elénk ugranak, mint tarka bohócok, nos, őket hajítják sárba a mindennapok hajszolt-piszkos szögletességei. Hajszolt-piszkos dobozokba suvasztanak engem is, a lelkem is és zötyögnek velem ide-oda, lekötöznek a kötelezettségek itt-ott, s nem igazán látom elmenekülésem sárgaköves útját. Talán, ha én is összeütöm a cipellőim sarkát, talán, ha jó erősen behunyom a szemem, s arra gondolok, hogy mezítláb szaladok a reggeli fűben, óvatosan lépek a tópart forró beton keretén vagy csak látom azt a nyári partot a tükör simaságú tóval...Egyszóval hiányzik a természet és hiányolom önnön magamat is.

Mindig virágnyelven beszélni, mesés metaforákban, szinesztéziákat cibálva, képeket festve a Times New Roman ecsetemmel, várni, hogy lesz-e oly' bátor, aki a sorok mögé lát. Fárasztó bizony. Fárasztó, mert tudom, hogy hová kell eljutnom, látom a folyamatot, látom az ösvényt nyúl meg minden cifraság nélkül. Keskeny, nyári zöld, lombos. Mosollyal hintett, napfénnyel szőtt. Csak nem jutok el odáig, hogy ráléphessek! Egyre csak cibál a szél, a város és a kötelező...köteles...kötött...köztes...közönyös...ááá...az ÉLET. Persze belehalnék, ha nem lehetne, belehalnék, ha nem nyithatnám számat, nem mondhatnám, nem írhatnám néha nem is tudva még a végét a mondatnak, nem sejtve kimenetelét a tervnek. Ösztönlény a nő és megérzés-mágus. Hogy mi az igazi baj? Van egy listám, amibe belekezdeni sem tudtam még, pedig tervezem már jóideje. Rendrakás lakhelyeimen: a szobámban, a koliban, az albiban, a szívemben, a fejemben, a testemben, de legfőképp a lelkemben...bár ez utóbbi, csak az előbbiek után kerülhet sorra. Varrni akarok. Festeni. Bútort tologatni. Forró csoki felett nevetni. Napfényben sétálni. Oroszul kattogni órákon át. Angolul olvasni, álmodni, írni, regélni. Nem szeretek kényszeresen kreatív lenni. Kiégek lassan. Teremteni vágyom. Meglepő, nemde?

BudapEST

A szürke színeit elmosta az est, kitatarozta a napot, ünnepi fénybe függesztve a hidakat. A sárga villamos sárgább lett, már-már arany, új ruháját húzta a metsző szélben a város. Zajra, színre, egymásra várt a lelkek hada, ahogy suhantak az egyetlenek. Aztán csend lett ott benn. Nem volt gondolat, csak érzés, nem volt akarat, csak kérdés. Majd zajjá vált újra a béke, ahogy lábujjhegyen lopakodott az éji fagy néptelen terein.